Vladimir Glebov Naplója

 Miután Boris visszatért a főnökéhez én újra fölvettem az üzleti ügyeket. Ismét jelentkeztem munkára mindenkinél, akinél lehetett, azonban valahogy nem jutottam semmire sem. A Bratva egyenlőre nyugvóponthoz ért, Theodor elutazott üzleti ügyekben, Mr. Klein sem tudott munkát adni, Sergei és én tehát csak a boltjainkból tudtunk megélni. Márpedig sem a bár, sem a szerszámbolt nem hozott elég hasznot ahhoz, hogy bővítsünk, vagy elköltözzünk békésebb helyekre. Így viszont nem volt megfelelő keresetünk sem, hiába halmozódott fel elég sok pénzünk a Borisszal töltött sok kaland idején.
 Villámcsapásként ért engem, amikor megcsördült a telefonom, és Ivan szólt bele:
 - Helló, Vlad! Mit szólnál egy kis munkához?
 - Munkához?
 - Mi az, elkényelmesedtél? Gyere a Brokeri kikötőbe.
 - Sergei is jöhet?
 - Persze, nem árt a segítség. Annyit elárulok, hogy nagy durranás lesz. Régi ellenfelekkel.
 - Adj egy fél órányi időt, és mindketten ott leszünk.
 - Várok.
 Jómagam feltöltöttem a pisztolyomat, mivel más fegyvert nem használtam. Mind a sörétest, mind az AK -t eladtam, mert nagyon kemény fegyverkontroll volt a városon. A pisztoly is elég volt nekem. Sergei szintén egy pisztollyal jött, de a fegyver szinte teljesen elveszett jókora markában. Tipikusan nem az az ember volt, akit el lehet képzelni lőfegyverrel. Inkább valamilyen vascső, vagy ütőfegyver.
 Ivan már ott várt ránk, és az ő fegyveréből viilágosan láttam, hogy jól döntöttem. Szinte biztos voltam abban, hogy ő is pisztollyal fog jönni, pedig megengedhette volna magának a nagyobb fegyverek tartását is. Vele volt négy zsoldosa is. Ezeket az embereket még életemben nem láttam akcióban, mert hiába voltak Ivannak ilyen emberei is, mégis minket hívott folyton. Ebből következtettem arra, hogy feltehetőleg nem annyira képezték ki őket. Hát, tévedtem, ezt elismerem!
 Amint megláttak minket, Ivan arcán szétáradt a mosoly, és a négy embere is megengedett magának egy-egy könnyű sóhajt.
 - Vlad és Sergei! Öröm veletek dolgozni!
 - Mi lesz a feladatunk?
 - Felteszem, hogy nem felejtettétek el az ukránokat, igaz?
 - Igazad van, nem felejtettem el - dörmögtem komoran.
 - Bárcsak eltudnám felejteni - szólt Sergei mérgesen - Nem is egyszer tettek keresztbe nekünk!
 - Hamarosan el lehet őket felejteni. Ha segítetek, akkor nem lesz többé ukrán banda.
 - Neked miért érdeked ez?
 - Az én területemre is betörtek. Megölték három emberemet. Tudom, hogy más csapatoknak is volt velük problémája. Most tartják a túlélőik a gyűlésüket az egyik hajón. Nem lehetnek többen, mint negyven ember.
 - Csak negyven? Engedj meg egy feltételezést. Amennyiben mi, ha pontosan számolunk heten odamegyünk, akkor meghalunk.
 - Neeeeem. Van tervem. Minek nézel? A terv a következő. Te, és Sergei a felfordulást kihasználva felsurrantok a hajóra, ezt rányomjátok a nagy, piros csőre - dobott oda egy kis csomagot - aztán elfuttok.
 - Milyen felfordulás?
 - Szétrúgjuk az ukránokat lentről. Én, és a négy emberem. Nem engedjük őket le a hajóról. Ha ti kirohantok, akkor előtte lőjetek egyet ezzel - dobott oda Sergeinek egy rakétapisztolyt - Minden rendben?
 - Mi van a csomagban?
 - Koncentrált robbanószer. Szóval jó lesz gyorsan menni. Na, készen vagytok?
 - Igen. Sergei?
 - Bármikor.
 - Hogyhogy csak ennyi emberrel megyünk, Ivan?
 - Egyszerű. Többet nem tudok nélkülözni. Induljunk.
 IVan és emberei mindenféle ládák, hordók és hasonlók mögött bújtak meg, én és Sergei pedig fellopakodtunk a hajóra. Ekkor dördültek az első lövések, amiből már a hajón is kivették a részüket. Mindenki rohant erre-arra... Mi ketten néha belelőttünk a levegőbe, hogy ne tűnjünk ki az ukránok közül. Sötét volt, tehát ez a javunkra szolgált. Amikor beléptünk az első ajtón, szinte rögtön szembetaláltuk magunkkal a hajó legénységének néhány fegyveres tagját. Szerencsére mi voltunk a gyorsabbak, és a lövések között a mi lövéseink is elsikkadtak. Továbbmentünk. Le a gépek közé. Hihetetlenül bonyolult géprendszerek között botorkáltunk, miközben a nagy, és piros csövet kerestük. Mikor végre megtaláltuk, addigra rájöttünk a terv hibájára. Nem tudtuk, hogy mennyi időnk van. Feltehetőleg nem sok, mivel Ivan figyelmeztetett arra, hogy nagyon gyorsan fussunk. Ráraktam a bombát a csőre, és beindítottam. A kijelzőn elnagyolt számok jelentek meg. 5:30! Lehetetlen. Ennyi idő alatt nem jutunk ki élve. Hacsak... Felhúztam az órám stopperét öt perc harminc másodpercre, és odakiáltottam Sergeinek, hogy kövessen. Elkezdtünk fölmenni a lépcsőn, de hirtelen egy csoport matrózba ütköztünk. Bevetettük magunkat a kis fedezékbe, és elkeseredetten lövöldöztünk. Az ukránok elég szerencsétlenül jártak, feltehetőleg ők maguk sem voltak felkészülve ránk. Annyi elég, hogy viszonylag gyorsan vége tért a lövöldözés. 3:23! Tovább.
  Kint voltunk a fedélzeten. Vagy öt további matróz fordult felénk, fegyvereikkel együtt. Mi lőttünk. 2:44! Még menni kell. A hajó korlátja mellett álltunk. Itt volt a legnagyobb veszély. Alattunk három-négy méterrel a vizes beton, ha nincs szerencsénk összetörjük magunkat, beesünk a csúszós talapzatról a vízbe, vagy eltalálnak az ukránok. Sergei rálőtt a rakétapisztollyal az egyik ukrán csoportra. Ezek fürtökben álltak a korlát mellett, és lőttek az ellenség feltételezett pontjai felé. Egy helyen robbant a jelzőrakéta.
 - Sergei, most! - üvöltöttem. Ugrottunk. A pár méter gyorsan elfogyott alattunk. Kissé kábultan álltam föl, mikor valaki a hónaljam alá nyúlt, a vállára dobott, és kezdett el futni velem a ládák felé. Homályosan az órámra néztem. 0:12!
 Suttogva számoltam vissza, miközben Sergei egyre távolabb futott a hajótól, ivan és emberei lassan, hátrálva és lövöldözve követtek minket. Öt... négy... három... kettő... egy... Nincs tovább. Nem is volt.
 Sergei és én kisebb juttatások mellett a Bratva becsületbeli tagja kitüntetést is megkaptuk, az ellenséges ukránok felszámolása miatt. Szinte fuldokolva számoltam meg a pénzemet. Egyetlen szó visszhangzott bennem. Lakás.

 Természetesen soha nem állítottam magamról, hogy én lennék a legjobb. Ezt gondoltam akkor is, amikor először harcoltam együtt vele... Meyer Shwartz megbízásai során nem is egy alkalommal küzdöttem vállt vállnak vetve a személyes testőrével, a káprázatosan ügyes Lucyvel.
 Nőkhöz képest elég magas volt, valójában úgy 170-174 centi lehetett. Hosszú, fekete haját kibontva hordta, nem egyszer láttam lobogni magam előtt, mikor futnunk kellett. Eleinte azt hittem, hogy egyszerű titkárnő, vagy valami hasonló. Hihetetlenül karcsú testét azonban harc közben látva már azt is kétségbe vontam, hogy egyszerű halandó. Nagy, barna szeme intelligenciától, és vidámságtól csillogott állandóan. Igazi barát volt, nem olyan, mint Sergei, vagy Boris, de mégis barát. Fekete inget, és női nyakkendőt viselt, sokzsebű, katonai terepnadrágot, és bakancsot. Egész lényén érződött az, ami az öltözködését is meghatározta: Katonai múltja. Egyszer elmesélte, apja is katona volt, a két bátyja pedig lényegében megnyúzta, mert gyengének tartotta. ÉS bár minden ellene szólt, és még meg is keseredett fiatalon, mégis hadnagyi rangot ért el, és túlélt legalább negyven éles bevetést is. Mellesleg sziporkázó volt a humora. Ezt is megkérdeztem tőle, és azt válaszolta:
 - Ugyan, Vlad! Ha szomorkodva nősz fel, akkor meg kell tanulnod nevetni.
 - Igen? És miért?
 - Mert aki nevet, azt nem veszik komolyan. Ez stratégia.
 - Akkor miért lopakodva ütöd le az ellenfelet?
 - Nézz rám. Szemtől szemben is lenne esélyem, de így rengeteget megspórolok magamnak az energiámból. Ez fontos!
 - Rendben...
 Lucy, te mindig segítettél nekem. Hogy miért jutott most eszembe? Mert hamarosan fontos irányba terelődik az életem, amiről akkor még nem tudtam. és Lucy szintén fontos szerepet kapott ebben a változásban...
 Hogy milyet? Kiderül még!

 - Halló! Kapcsolná kérem Boris Glebovot?
 - Kit? Ki maga?
 - Sergei Brilev. Boris barátja vagyok. És maga ki? - Klaus.
 - Magának van egy Boris Glebov nevű őrmestere? Fegyverek, nem?
 - De, azok. De Boris nem őrmester, hanem hadnagy már. Ha jól sejtem, akkor Liberty...
 - Igen, jól sejti. Tudná adni?
 - Nem hiszem, hogy gond lenne.
Hal zörgés, távoli párbeszéd.
 - Halló?
 - Boris, te vagy az?
 - Személytelenül személyesen.
 - Ez az én barátom. Hogy vagy?
 - Jól, és te?
 - Én is.
 - És Vladimir?
 - Ő is. Mondjak híreket Libertyből? Vannak, amik érintenek minket is. Illetve a Te utóhatásaid.
 - Az én utóh... Micsoda? Beszélj értelmesen!
 - Jól van, jól van! Természetesen emlékszel mindenre, ami történt veletek és velem a városban, nem?
 - Alig hiszem, hogy lesz olyan pillanat, amiben elfelejteném!
 - Há-há, ez jó. Szóval az a Shwartz, aki megvette a fegyvereket tovább is passzolta, és ezzel elindított egy nagyobb háborút. A gyengülő Forelli család helyét megpróbálják átvenni az Ancellottik, és őket fegyverezte fől a kereskedő. Pontosan ma meglett a négyszázadik halott a fegyverek miatt, ami elég szép teljesítmény, nem?
 - Kétségtelenül. És?
 - Nos, a lényeg, hogy a mai nappal a polgármester és a többi bürokrata bejelentette: A város ezentúl fegyvermennyiségi kontrollálás alá kerül. A fegyverek tartása csak használati és tartási engedéllyel lehetséges, különben egytől három évig terjedő börtönt kaphatunk érte. A rendőrök lefoglalhatnak minden gyanús járművet, illetve átkutathatnak minden ismertebb bűnözőt az utcán, felhatalmazás és indok nélkül is. Borzalmas, nem?
 - Valóban. A kapitalizmus átka.
 - Ez a hatalom átka, a ti államformátok sem sokkal jobb...
 - Mindegy, szóval nincs fegyver?
 - Ó, nem. Fegyver van, csak nem lehetne. Ez a különbség. A Forellik eltűnnek, a családok újra dolgozni kezdenek, mi pedig szépen lassan haladunk. Mennem kell, Boris.
 - Oké, Sergei, viszlát!
 - Gratulálok az előlépésedhez.
 - Kösz, és üdvözlöm Vladimirt!
 - Átadom! Viszlát!
 Elégedetten bontotta a vonalat. Vladimir örülni fog annak, hogy Boris jól van.

 Amikor a végzet már az ajtón, vagy inkább a ládán kopogtatott, amikor már majdnem győztek ellenségeink, végre felcsillant a remény! És ez nem volt más, mint egy Annihilator, amit barátunk, a zseniális zsoldos, Theodor Mape vezetett. A gép hatalmas gépágyúi megszólaltak, és hatalmas lövedékekkel árasztották el az ellenségeinket. Alig valószínű, hogy élték túl, de azért fő az óvatosság, és lopakodva haladtam előre. A helikopter fent körözött. Én lassan haladtam a csövek és hordók égő, összekuszálódott roncsai között afelé a hely felé, ahol ellenfeleink álltak, és értelemszerűen a lövedékek fő célpontja is itt volt, tehát még jobban szét volt roncsolódva. Jól tettem, hogy óvatoskodtam, mert hirtelen négy géppisztoly kezdett rám tüzelni, és ha nem bújok be egy cső mögé, akkor már halott lennék. Néhány golyó pontosan oda csapódott be, ahol a fejem volt egy másodperccel előtte. Ahogy sejtettem, ellenfeleink közül csak a veszélyesebbek maradtak meg: Dior emberei. Ezek a volt katonák már eddig is okoztak problémát, és most is fognak. Ekkor ugrott be az ötlet! Hátraordítottam:
 - Valaki dobjon ide egy gránátot!
 Már repült is a gránát, amit éppen elkaptam. Kihúztam a biztosítószeget, és eldobtam Dior emberei felé. Azok persze egyből beugrottak a vízbe, és odaúsztak az egyik motorcsónakhoz. A robbanás engem akadályozott meg abban, hogy még a vízben rájuk lőjek, mire a csónakhoz értek, addigra messze voltak egy sörétesnek. Meglepetésemre azonban Ray Bulgarint is a csónakban láttam. Ez okozott ugyan egy kis fejtörést, de aztán arra jutottam, hogy biztosan kihangosítóval beszélt. Én megbújtam a vaskorlát mögött, és intettem Theodornak, hogy jöjjön lejjebb a géppel. Ő meg is tette, és a gép páncélozott hasát mutatta a csónaknak. Én, Boris és Sergei is beszálltunk, miután néhány komolyabb fegyverrel szereltük fel magunkat. A csónak közben eltávolodott. A helikopter azonban nem utánuk, hanem a part felé indult el. Mérgesen fordultam Theodorhoz:
 - Mi ez Theodor? Miért nem üldözzük?
 - Két ok: Enyém a gép, azért. A másik, hogy találtunk végre egy biztos vásárlót. pihentek pár órát, aztán elmegyünk hozzá, ő pedig megveszi a fegyvereket. Aztán Boris nyugodtan mehet vissza a főnökéhez, Te, én, Mr. Klein, a barátja és a te barátod pedig gazdagabb lesz valamivel. Te megbújsz pár napig, amíg a barátaim elsimítják a Dior ügyet. A jamaicai bandától pedig a Bratva is meg tud védeni. Jó lesz így?
 Szomorúan néztem magam elé. Persze ez volt az okos megoldás, de azért én olyan szívesen leszedtem volna Bulgarin undorító arcát. Aztán eszembe jutott, hogy nem is láttam az arcát. Vajon milyen ember lehet? Mindegy, döntöttem magamban. Jó lesz így is. Odafordultam Theodorhoz, aki még mindig engem nézett. Látszott, hogy nem biztos magában, tehát igyekeztem megnyugtatni:
 - Igen, jó lesz az. Menjünk az üzletre.
 Theodor kitett a parton, ahol már várt ránk egy Patriot, Theodor egyik emberével, aki elvitte Sergei -t az ő lakásába, engem és Borist pedig a lakásomba. Theodor lelépett a helikopterével, én pedig elgondolkodtam, hogy honnan szerezheti ezeket? Tényleg nagyon sok pénzt kérhet a szolgáltatásaiért, ha ilyeneket enged meg magának. Vagy ilyeneket kér a szolgáltatásokért? Ez is lényegtelen. Boris és én szinte rögtön elaludtunk. Egy egész hét fáradalma telepedett már ránk. Amikor négy óra múlva felkeltünk Norton hívására, már készen is álltunk lelkileg.
 A találkozó már önmagában is érdekes volt, mivel nem valami félreeső helyen, hanem a Bohan Építkezési Hivatal -ban zajlott. Ez az épület egy három szintes volt, mi a tetőn találkoztunk. A megrendelőnk Meyer Shwartz volt, aki több emberével együtt a már várt ránk. Az egész épületben öltönyös, vagy hosszú kabátot viselő, kipás zsidók álltak, általában AK -val, de néhányuknál sörétes volt megint mások géppisztollyal szerelkeztek fel. De amit meg lehetett róluk állapítani, az a barátságosság volt. A tetőn csak négy férfi kísérte Meyert, aki fekete, háromrészes öltönyt viselt, szigorúan fekete nyakkendővel, és makulátlan cipőkkel. Fején kalap volt, fekete haja rövid lehetett, ellenben hosszú pajesza, bajsza és kecskeszakálla volt. Nyugodtan várakozott, de amikor túl közel értünk, felemelte a kezét, hogy álljunk meg. Meglepően szimpatikus hangon szólalt meg, kissé pörgetve az "r" betűket.
 - Kérlek, hogy ne gyertek közelebb - Én is, Boris is megtorpantunk. Norton, aki minden egyes fegyverből, ami volt készletben hozott egyet-egyet magával, valahol mögöttünk álldogált, tekintélyes tömegű csomagjával egyetemben.
 - Az a szegény férfi mindjárt meghal, pakolja le a fegyvereket - mondta jóindulatúan Meyer. Norton halkan megköszönte, majd leterítette a férfi elé a kínálatot. Nos, volt itt minden, ami bárkinek jól jöhetett. Meyer végignézte a kínálatot, minden egyes darabot gondosan fölmért, és megnézte a rájuk ragasztott cédulákat is.
 - Ezek gondolom a számukat jelzik, ezek a perjel mögött pedig a tárkapacitást, igaz?
 - Igen, Mr. Shwartz - mormoltam halkan.
 - Nos, ahogy elnézem, ezeket nem egy helyről szedtétek össze - finoman megnyomta egy gunyoros kis mosoly kinézetében az összeszedni igét; nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy loptuk őket - De szép válogatást látok. Megveszem őket, amennyiben tudom az árat. Ki mondja meg?
 - Én - jelentkezett Boris. Meyer közelebb intette, mire Boris a fülébe súgott egy számot. Meyer gondolkozott egy kicsit, majd visszasúgott valamit. Boris megrázta a fejét, és aztán megint odasúgott egy számot. Meyer bólintott, és átadott egy aktatáskát, majd néhány köteg pénzt.
 - A fegyverek ott vannak lent a parkolóban, abban a nagy teherautóban - szóltam én - Sok szerencsét velük.
 - Szerencse? Igen, talán kell. köszönöm, Uraim - hajolt meg - Igazán előnyös üzlet volt. Köszönöm az együttműködést. Ha valamelyiküknek kell munka, én mindig igényelek egy jó lövészt, mint például Önöket. Viszlát!
 Elment ő is, én pedig Borisszal visszamentem a lakásra.
 - Vladimir, emlékszel arra, amit az első napon mondtam? - kérdezte Boris.
 - Persze.
 - Akkor ne is felejtsd el. Ez örökre áll. Ha cselekedni kell, cselekedj, de óvatosan. Most feküdjünk le aludni.
Én elnyúltam az ágyamon, Boris a kanapén. rögtön mély álomba süllyedtem.
 Másnap reggel egy levelet találtam az asztalon, és egy csomó kötegnyi pénzt. A levél így szólt:
 "Drága Vladimir!
 Nem is tudod, hogy mit jelent nekem az, hogy együtt tölthettem veled ezt az izgalmas hetet. Egyik napról a másikra éltünk, és soha nem lehettünk biztosak, hogy a következő pillanatban is élni fogunk-e. Ilyen pillanatokban mutatkoznak meg a barátok! Te nem csak a testvérem, de a barátom is volták mindig is.
 Ne feledd, amit az első napon mondtam, ez irányítsa a lépteidet. mindig légy óvatos, nézz körül, mérlegelj. Bár nem lehet kellemes elfogadni az öcséd tanácsait, azzal, hogy leírom ezt, talán nem taszítalak közelebb az esetleges végzetedhez.
 Hagytam annyi pénzt, hogy minden barátodnak fizess kétezer dollárt, és neked is marad háromezer. Építsd ki a kapcsolataidat a barátaiddal, és Meyerrel is, mert értékes, és erős barát! Mindig nézd a saját érdekeidet, de soha ne hagyd, hogy a megbízóid úgy érezzék, hogy nem törődsz velük.
 Költözz el Dukesból, mert veszélyes hely.
 Sajnálom, hogy köszönés nélkül mentem el, de így a legjobb. Olyan ez, mint valami nővel való kapcsolat, ezt a családi kötelék teszi érzelmi szintre. Ne értsd félre, nem vagyok olyan, de a testvérem vagy, és nem könnyű elválni tőled ennyi akció után.
 Vigyázz magadra, és élj jól!
 Öcséd:
 Boris Glebov
U.i.: A barátaid értékes emberek, velük is tarts jó kapcsolatot, és bízz meg Sergei megérzéseiben. Ő tudja, hogy miért, veled még nem beszéltem meg. Viszlát!"
 Tehát végül Boris is elhagyott. Persze tudtam, hogy ez lesz, de ez az egy hét felelevenítette a gyerekkorunkat. Hiányozni fog az egész hét. És sokáig, már ha nem életem végéig emlékezni fogok erre a hét napra, amikor megtaláltam a legjobb barátomat, és el is veszítettem.
 Még aznap elmentem Sergei boltjába. Amint meglátott kiült a mosoly az arcára:
 - Vladislav, de kedves, hogy meglátogatsz! Olyan régen beszéltünk igazán.
 - Sergei - robbant ki belőlem az, amit egész ideúton gondosan tervezgettem - Mit mondtál Borisnak?
 - Csak ő is egyetértett a nézeteimmel kapcsolatban - mondta Sergei kitérően - Különösen az új információk hatására.
 - Milyen nézetek? Milyen információk?
 - Dimitrivel kapcsolatban. ő sem bízik benne, én sem. és Bulgarin Dimitri barátja, tehát veszélyben lehetsz a saját főnöködtől.
 - Boris nincs itt. Te mit tanácsolsz?
- Hogy ne áruld el Dimitrinek, hogy nem bízol benne. Higgye azt, hogy igen. és Vladislav, ha nem jön el a megtorlás évekig is akár, ne hidd, hogy egy olyan bosszúálló ember, mint Dimitri lemond a bosszúról. Ez a véleményem, és ez Borisé is.
 - Nem hiszem el.
 - Ne hidd. Majd ha bajban vagy, segítek. Este egy sör? Nálam? Elhívtam Nortont is.
 - Jó - mondtam elgyötörten. Ennyire különbözzön a legjobb barátaim, és az én véleményem?! Nem baj. Barátok vagyunk azért is.
 - Kösz, Sergei. Egy ital jól fog esni. - mondtam mosolyogva. A barátság többet ér.
 - Akkor hétkor - mondta Sergei szintén mosolyogva.
 Kiléptem a boltból, és felszabadultan lépkedtem hazafelé. Boldog voltam, végre egyszer egy nyomasztó és borzalmas hét után. Újra vidáman nézhetek az életbe. Ez pedig többet ér mindennél. Mindennél!

 Miután visszavertük Dior támadását, Borisszal elgondolkodtunk a helyzetünkön. Végül is egy jókora mennyiségű fegyverünk van, barátaink, akik segítenek az üzletekben, és két veszélyes ellenfelünk. Persze ez nem tántorított el minket attól, hogy elfogadjuk Mr. Klein ötletét, vagyis üzleteljünk a barátjával. Ezúttal egy régi, RON által használt tankerhajón volt a találkozó, 22:30 -kor. Csak Boris, én és Sergei jöttünk el. Mr. Klein és Theodor megbízást kapott, Ivan pedig éppen embereket gyűjtött a szervezetébe.
 Mi a hajó hídján álltunk, a ládák pedig alattunk helyezkedek el. Tanulva eddigi élményeinkből, vagyis abból, hogy mindig ládák mögött bujkáltunk, most úgy helyeztük el a ládákat, hogy a hajóhídról könnyedén leugorva mögöttük landoljunk. Ez Sergei ötlete volt, én és Boris pedig csodálkozva néztünk össze, hogy hogyan nem jutott ez eszünkbe.
 Megérkezett a néhány motorcsónak, amik a vásárlókat szállították. Először néhány orosz jött a hajóra, majd jamaicaiak, végül pedig Dior embereire feltűnően hasonlító férfiak. Én a hátam mögött bekapcsoltam a telefonomat, és fel is hívtam az előre betáplált számot. megegyeztünk Theodorral, hogy amint bajban vagyok, elszakad mindentől, és a legnagyobb tűzerejével jön segíteni.
 A vegyes csoport eközben félkörben indult el felénk, én és Boris pedig elindultunk lefelé. A gyanúmat tovább növelte az elhelyezkedés. A Dior embereire hasonlítóak a jobban védhető csövek és hordók közelében álltak meg, ami elég jó stratégiának bizonyult. A kevésbé képzett oroszok a még mindig védhető bal oldalon közeledtek felénk, ahol jóval kevesebb fedezéket biztosított a berendezés. A jamaicaiak az üres középen álltak, és láthatólag ezt nem vették még észre. Én tehát bizonytalanul néztem a találkozó elébe. Tegnap Dior csak három emberrel jött, és azokat a túlerőben is alig tudtuk legyőzni. Most itt négy hasonló ember volt, hat jamaicai és hat orosz. Ez már elég sok volt nekünk, akik hárman voltunk. Még akkor is, ha Theodor tíz perc alatt ideérne. persze ahhoz helikopter kéne, egy egyszerű modell is elég lenne, de helikopter! Biztos kocsival és hajóval jön. Illetve már jön. Én komolyan gondoltam a vészjelzést. Megböktem Borist, és övembe akasztottam három ujjamat. Ez volt a jel, hogy Theodor elindult. Milyen okos ötletnek bizonyult később!
 - Üdvözlet, uraim! - szívélyeskedtem.
 - Semmi uraim. Mindannyian csak emberek vagyunk. Beszéljünk hát úgy, ne úgy, mint a sznobok.
 - Rendben - egyeztem bele könnyedén, mert láttam, hogy a sznob szóra a szélső négy ellenségesen nézett a megszólaló oroszra. Itt már biztos voltam benne, hogy Dior embereiről van szó a személyükben. Ha ezek nem egy összeszokott csapat, akkor nincs minden veszve.
 - Szeretnétek megtekinteni az árut? - kérdezte Boris. - Bátran lehet, de csak egyszerre kettő. - rukkolt ki a nehéz részével. De egy orosz, meg egy jamaicai gondolkodás nélkül megindult, míg Dior emberei mérgesen néztek rájuk, és még összébb húzódtak. A jamaicai hirtelen fegyvert rántott, és megcélozta Borist, aki szintén fegyveréért nyúlt volna, de én berántottam a ládák mögé. Milyen előrelátás! Rögtön lövedékek csapódtak be a ládákba és a falba, majd Sergei is lecsattant mellénk. Mindannyian elővettük a ládák mögé rejtett nehezebb fegyvereket, de esélyünk sem lehetett a többiek ellen. Az oroszok és a jamaicaiak még mentek volna, de Dior emberei többen is voltak, jobbak is voltak. Elkeseredetten fölálltam, és sörétesem tartalmát rázúdítottam ellenfeleimre. Ijedten figyeltem meg, hogy legalább öten elvágódtak tőle. Én sem vártam ekkora hatást. Ekkor felcsendült egy új hang:
 - Állj! Senki ne lőjön - A hang szinte hipnotikusan hatott mindenkire, kivéve Borist. Ő fölállt, és nyugodtan lelőtt két oroszt, majd visszabújt a láda mögé.
 - Azt mondtam, hogy ne lőj! - harsant fel újra a kiáltás. Ezúttal Boris sem lőtt. - Azért jöttem, hogy bosszút álljak. Tudjátok ki vagyok?
 - Én igen - szóltam halkan, mégis lehetett hallani. Minden egyes részlet a helyére került, értettem mindent - Te vagy Ray Bulgarin.
 - Igen - szólt elégedetten a hang - Most, hogy tudjátok, már meghalhattok. Öljétek meg őket!
Ismét elkezdődött a lövöldözés, de legfeljebb öt percig tartott. Én egy csomag szilánkot kaptam az alkaromba, Borisnak két repesz általi sebe volt, Sergei pedig golyót kapott a bal felkarjába. mindannyian véresen, tele karcolásokkal feküdtünk a ládák mögött, és az utolsó tárak egyikét csúsztattuk be a tárakba. Ekkor zúgásra figyeltem föl. A másik oldalon is kiáltás harsant, és a lövések abbamaradtak. Ők is észrevették. Egy katonai helikopter közeledett.
 - Ez Theodor - szóltam elhaló hangon. Megmenekültünk volna? Az ellenség még így is túlerőben volt...

 Boris és én elégedetlenül várakoztunk a kísértetház előtt. Mr. Klein az erkélyén álldogált egy M4 -el, Norton pedig a nagy kétajtós garázsban várakozott a két konténer mögött. Sergei és Ivan pedig a kapunál várt, hogy bekísérhesse a vendégeket. Az tény, hogy erre a megrendelésre senki nem számított. Annyit tudtunk csak meg, hogy a közeli CASINO tulajdonosa akarja megvásárolni a fegyvereket. Nos az tény, hogy ebből a fegyvermennyiségből egy egész hadsereget föl lehetett volna fegyverezni. Boris kezében csak egy pisztoly volt, én azonban egy gépkarabéllyal fegyverkeztem föl. Sergei és Ivan pedig mind a ketten Micro-SMG -t szorongattak. Hogy miért hívtam össze ennyi embert? Nagyon egyszerű. Melvin Dior volt az ok. Melvin Dior lényegében a város egyik leggazdagabb embere volt. Emberek, autók, fegyverek, drogok, kapcsolatok, illegális importok és exportok, minden, amiből pénzt lehetett szerezni. És természetesen rengeteg fontos és erős barátja volt. Hogy miért akarhatott ő üzletet ktöni velünk, azt én nem tudhatom. De azért jelentős mennyiségű fegyverünk volt nekünk is, tehát megérhette neki.
 - Még mindig nincs ott? - kérdeztem meg Ivant telefonon.
 - Nem, nincs.
 - Lehet nem jön el.
 - Ezt inkább szeretnéd, igaz?
 - Igen. Semmi kedvem meghalni. De mindegy, kell a pénz Borisnak, tehát maradunk.
 - Rendben. Mi várunk. A többiek?
 - Jól vannak.
 - Majd szólok, ha jön.
 Ezután Theodort hívtam föl.
 - Balta, készen áll a csapatod?
 - Még szép, Bázis. És a Bizottság?
 - Mindenki készen.
 A Bázis Boris, Mr. Klein, Norton és én voltunk, a Bizottság volt Ivan és Sergei, míg a Balta volt Theodor Mape és csapata. Mindenki jól felszerelve, erősen és készen arra, hogy akár harminc emberrel is megküzdhetünk. Elvégre is Borisnak kell a pénz, de az életünk fontosabb. Ezeket a fegyvereket még el lehet passzolni máskor is. meg aztán... Összerezzentem, amikor megcsörrent a telefonom.
 - Bázis készülj. itt vannak.
 - Kösz Bizottság. kísérjétek ide őket.
 hamarosan megjelent Ivan és Sergei egy Sanchez motoron, mögöttük egy fekete Admiral állt meg. Négy férfi lépett ki belőle. keserűen láttam, hogy mindegyik mellényt visel, és mindegyiknél SMG van. Az egyik ember sportzakót viselt, és csak egy pisztoly volt nála, gondoltam ez lehet Dior.
 - Ön Mr. Dior - fordult az öltönyöshöz Boris.
 - Én vagyok - felelte kellemes hangon a férfi. Közelebb lépett, sé mozgásán rögtön látszott, hogy tapasztalt harcos. Csendesen mozgott, puhán, mint egy kommandós. Emberei ellenben peckesen, és fenyegetően. Ez a katonák mozdulata volt.
 - Mr. Dior, szeretnénk korán megkötni az üzletet - vágott bele Boris.
 - Sajnálom, de az Ön akarata nem számít sokat - mosolyodott el finoman Dior.
 - A Mi akaratunk viszont már igen - nyomta meg erősen a Mi szót Boris.
 - Még az sem. Hadd magyarázzam meg. Sok barátom van, akik kiállnak mellettem ha bajban vagyok. Ők elvárják tőlem, hogy én is kiálljak értük. Mindegyik. Vannak jelentéktelen emberek, és vannak fontosak. Tudják, maguk egy számomra jelentéktelen emberbe kötöttek bele. Igen, Ray Bulgarin az említett személy. Nem emlékeznek rá?
 - Kellene?
 - Alig hiszem. Szereti azzal álltani magát, hogy nagy gengszter. De nem - szája megvetően görbült lefelé - Nem, egyáltalán nem az. Példának okáért vegyük a családokat. Ők gengszterek. Ők a maffia. De ő? Vagy akár maguk?
 - És ha itt tartunk, akkor maga?! - támadtam rá én.
 - Én nem vagyok gengszter. Én üzletember vagyok.
 - Akkor talán kössük meg az üzletet - csapott le gyorsan Boris a kedvező alkalomra.
 - Nem lehet. Maguk átverték Bulgarint. Sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, hogy azért jöttem, hogy megöljem magukat. Viszlát - azzal nyugodtan rálőtt kettőnkre, de mi be is ugrottunk egy láda fegyver mögé, és felkészültünk a harcra. Boris a fegyverét vette elő, én Theodornak szóltam. Az utca felől lövöldözés hallatszott, és Theodor nem vette fől.
 - Vérzik a szívem, de fölismertem a zsoldosait. Az embereim feltartják őket, amíg én végzek magukkal - hallatszott Dior hangja.
 - Mr. Klein, öné a szó - ordítottam. Mr. Klein elkezdett lőni. Sergei és Ivan is bevágódott a motorral a küzdelembe, és szintén lőni kezdték Diort és embereit. Jómagam és Boris is lőni kezdtünk. Ők nem ijedtek meg. A kocsijukat, és a szétszórt fegyverekkel teli ládákat fedezéknek használva lőttek vissza. Boris elkezdett turkálni a ládák egyikében, és egy gránátot húzott elő. Kibiztosította, és eldobta. Diorék elvágódtak a földön, de kettőt így is széttépett a robbanás. Dior beugrott a kocsiba, és elkezdett tolatni. Sergei és ivan félreugrottak az útjából, de a Sanchezen áthajtott. Dior utolsó katonája beugrott mellé, és szintén elkezdett lövöldözni. Az Admiral kecsesen megfordult, és elindult. Én és Boris ordítva ugrottunk be a Norton által vezetett kocsiba. Norton eddig nem nagyon harcolt, ellenben elhozta az egyik készenléti kocsit. Mi ketten, és Ivan már be is ültünk a kocsiba, és elindultunk az Admiral után.
 - Mi a terv? - kérdeztem.
 - Elkapjuk a mocskot, megöljük, de előtte kiszedjük belőle, hogy hol van az a Bulgarin - válaszolta Norton. Mindannyian komoran újratöltöttük a fegyvereinket. Az Admiral előnyt szerzett, de a mi kocsink gyorsabb volt. Bár úgy tűnik Dior volt a jobb sofőr, Norton tapasztalata ezt ellensúlyozni látszott. Ez meg is látszott hamarosan. A város egészén át tartott az üldözés, pontosan a CASINO felé.
 - Ha elérik a kaszinót, akkor többé nem nyúlhatunk hozzájuk - mondta nyugodtan Norton.
 - Akkor ne érjék el.
 - Megpróbálom.
 Megpróbálta, és sikerült. Nem kellett sok, de megcsinálta. A kocsi orrával kilökte az Admiral hátulját, ami kipördült, átszakította a szalagkorlátat, lecsúszott a homokra, és befutott a tengerbe. Dior és az embere kiugrottak, mindketten a magasba tartva fegyverüket, hogy ne érje víz őket. Mi kiszálltunk, és lassan haladtunk csatárláncban a part felé. Nagyjából száz méter választhatott el bennünket a kaszinótól, így mi is veszélyben voltunk. Dior jól láthatóan a parttól távolodott el, és a kaszinójának egyik mólójához sietett, míg a katona eltűnt. Nem foglalkoztunk vele, csak akkor, amikor már késő volt. Tőlünk öt méterre bukkant ki a vízből, és néhány nem elég pontos sorozatot lőtt ránk. Majdnem eltalálta Borist, akit csak a gondviselés védett meg. Hiába próbálta azonban a katona megvédeni Diort, a hűsége nem hozott jutalmat. Négy különböző fegyver lőtte darabokra, majd pár másodpercnyi ácsorgás után, mintha nem fogná föl, hogy meghal, hátrazuhant a vízben.
 Ekkor folytattuk csak az üldözést, de elkéstünk. Bármilyen fájdalmas is, Dior már csak alig tíz méterre lehetett a kaszinótól, ott már nem kaphattuk el. Így sültünk fel itt.
 De nem máshol. Míg mi üldöztük Diort, addig Theodor Mape, és szintén képzett emberei megölték Dior hat emberét, akik azért komoly problémát jelentettek neki. Mire visszaértünk a kísértetházba, addigra Sergei és Mr. Klein feltakarítottak.
 - Jut eszembe - szólt Mr. Klein - Tudok valakit, akit érdekelne a fegyverkészlet. Mi lenne, ha holnap összehoználak vele benneteket?
 - Veszíthetünk valamit? - tette föl a kérdést Boris.
 - Az életünkön kívül? nem - vágtam rá. Így ebben maradtunk.

 Boris és én fáradtan ültünk a bokszban. Mind a ketten ettünk, velünk szemben Sergei elégedetten kortyolgatott egy üveg sört. Jómagam nagyon fáradt voltam, de Boris sem lehetett sokkal jobb formában. Akárhogy is, azért a tegnapi napért kárpótolt minket a negyedik napon a szabadnap. Sergei néha ránk sandított, majd mikor nem tudta türtőztetni magát kifakadt:
 - Vladislav, ne csináld már! Mondjátok el, hogy hol voltatok.
 - Nos rendben - válaszolt Boris kissé ingerülten - Amennyiben megígéred, hogy nem jelentesz fel minket.
 - Hát, ennyit talán megígérhetek - morogta Sergei.
 - Szóval, az egész úgy kezdődött... - kezdtem el mondani. Sergei nyugodtan hallgatott. Megálltam a sziréna hangja után, és elgondolkodva turkáltam az ételemben. Sergei egy darabig várt, majd megint kifakadt:
 - Mond tovább!
 - Figyelj, elmondom én - szólt Boris - Az egészben a legérdekesebb, hogy amikor meghallottuk a szirénát, nem a rendőrök érkeztek meg először. Az elsők a tűzoltók és a mentők voltak, de tőlük laza két percre meg is érkeztek a zsaruk. Addigra én és Vladimir beszálltunk abba a teherautóba, amit a maradék fegyverekkel pakoltunk tele. Norton az ő teherautójába ült be, Mr. Klein pedig a harmadikba. Amikor befordultak a tűzoltók és a mentők mi rögtön elindultunk. Ha jól emlékszem valaki feléjük lőtt, de csak azért, hogy megijessze őket, mert messze melléjük lőtt. Aztán...
 - Hé! - fortyantam föl - Azért lőttem mellé, mert olyan rémesen rángattad a kamiont.
 - A lényeg az, - vette vissza a szót Boris - hogy elindultunk a teherautókkal. Elég jól haladtunk, és hamarosan úgy éreztük, hogy lehagyjuk a szirénák hangját. Nem így történt. A rendőrök jól számoltak, és hamarosan négy kocsi is ránktapadt. Lerázni nem lehetett őket, egészen addig, amíg Mr. Klein ki nem dobott az ablakán néhány gránátot. Ezzel majdnem Norton kocsijának is keresztbe tett, de valahogy kikerülte a gránátot.
 - Kábé úgy mehettem abban a pillanatban, mint te a te kocsiddal - huppant le hirtelen Norton Sergei mellé.
 - Nagyszerű - vettem vissza a szót én - Sergei, ő itt Norton, Norton, ő a barátom, Sergei.
 - Örülök.
 - Szintúgy.
 - Hogy így túljutottunk a formaságokon, éppen ott tartottunk, hogy a rendőröknek sikerült lemaradniuk.
 - Konkrétan két kocsinak - szúrta közbe Norton - Ketten még mögöttünk voltak.
 - Ekkor támadt Boris remek ötlete, hogy lepattintsunk még egyet - szóltam én.
 - Valójában véletlenül kikerültem egy másik autót, és közben nekilöktem Norton kocsijának a rendőrautók egyikét. Mire ő visszalökte, és a kettő kocsi között szétmorzsolódott.
 - Pedig milyen büszke voltam rád - vigyorgott Norton - Ezután következett az a remek ötlet, már nem is tudom, hogy kinek volt az ötlete...
 - A TIED! - vágtam rá én is, és Boris is.
 - Na, na, na! Így ráterelni a felelősséget a barátotokra. Mindegy, egy kissé veszélyes játékba kezdtem azzal, hogy megpróbáltam kibillenteni a rendőrautót. Ez az utolsó azonban értett hozzá, hogy kitérjen. Nem is sikerült volna, ha Mr. Klein nem fékez hirtelen. A rendőrkocsi fékezett, kipördült, először elém pördült be, aztán amikor én arrébb taszajtottam Boris elé. Na az sem fog többet autót vezetni.
 - Gondolom azt a kocsit sem fogják vezetni - dörmögte Sergei.
 - Há-há, igazad van. Mi is volt ezután?
 - Óh, a lényeg, - Szóltam megint - hogy a rendőrök nem üldöztek minket. Szépen leparkoltunk a kísértetház előtt kisebb bonyodalmak mellett, de épségben, és kipakoltunk. Mr. Klein megengedte, hogy ott tarthatjuk a fegyvereinket addig, amíg el nem tudjuk adni őket.
 - Amire már csak három napunk van - tette hozzá szomorúan Boris.
 - Egy pillanat. mitől vagytok ilyen fáradtak? - kérdezte Sergei.
 - Ja tényleg... Szóval amikor elindultunk volna, akkor az a baromállat Norton - Az utolsó szavakat egyre hangosabban mondtam, a végén már ordítottam - belénk jött a teherautójával. És összetörte a kis kétülésesünket, meg majdnem megölt minket.
 - Ennyi? Ennyi a történet?!
 - Ennyi. Miért?
 - Szóval nézzük csak: Elmenekültetek a rendőrök elől, majd nektek jöttek teherautóval, igaz?
 - Igaz. De nem értem... - Próbálkozott Boris.
 - Miért nem ezt mondtátok el? Másfél órája meséltek!
 Elemi erővel tört ki a röhögés, mire Sergei csak annyit mondott, hogy "Barmok!" majd sértődötten távozott. És bár kétségtelen, hogy nem volt valami jeles történés, azért nem kellett volna ennyire leértékelnie... De. Borzasztó röhejes volt visszanézve. Ennyi volt a harmadik és negyedik napunk. Ha tudtuk volna, hogy mi vár ránk másnap, akkor kétszer ekkora erővel vetjük bele magunkat a pihenésbe...

 Mr. Klein természetesen nem viccelődött velünk, amikor azt mondta, hogy azt a szívességet visszakéri. Végre szabadnapot élvezhettünk volna Borisszal, de Mr. Klein hívása mindent megváltoztatott.
 - Halló?
 - Mr. Klein, minek köszönhetem a hívását?
 - Biztos nagyon vártad, hogy hívjalak?
 - Pontosan. nem szeretek tartozni.
 - Akkor szerencséd van. Ma már le is dolgozhatod.
 - Ilyen hamar?
 - Ez egy rövid lejáratú hitel volt.
 - Mi a feladatunk, Mr. Klein? - Ó, gyertek csak Alderny gyártelepére. Van egy híd, amit most építenek. Gyertek az Alderny felőli oldalára.
 - Megyünk.
 Mikor lefékeztem a híd alatt, Mr Klein szokásos öltönyében várt minket, lábához egy M4 volt támasztva. Mellette egy másik férfi álldogált. Sötétkék sportzakót, fekete garbót, fekete szövetnadrágot, és kerek orrú fekete bőrcipőt viselt. Bal szemét fehér, ellipszis alakú tapasz fedte, fekete haját kockára nyírta, és a haja a levegőbe meredt. Kezén kesztyű volt, kezében pedig - ami ennél is fontosabb - egy pisztoly, feltehetőleg automata. Jókora SMG tár állt ki a markolatából. Mindenkinek meglehet a kedvenc fegyvere, de én ezt extrémnek éreztem. Mr. Klein előrelépett.
 - Norton, ők itt Vladimir és Boris Glebov. Fiúk, ő itt a barátom, Norton Vengeance.
 - Nem is gondoltam volna... - mondtam, miközben kezet ráztam Nortonnal.
 - Miért? Sok barátom van, ismerhetek ilyeneket - mondta nevetve Mr. Klein.
 - Én inkább azt nem gondoltam volna, hogy vannak barátai - súgta a fülembe Boris, mire én felnevettem. meglepetésemre Norton is elmosolyodott. Gondolom a fél szem hiányát pótolta jobb hallással, vagy valami ilyesmi.
 - Nem lesz kissé könnyű viselet egy esetleges tűzharchoz - fordultam Nortonhoz és Mr. Kleinhez.
 - Áhh, szerintem egy ágyúval sem lehetne átütni Klein bőrét - mondta mosolyogva Norton - Ami meg engem illet, nos ez - Itt megfogta a zakóját, majd a nadrágját - golyóálló szövetből készült. nem volt olcsó, azt gondolhatjátok. Egy golyó egyszerűen szétlapul ezen. Se ki, se be.
 - Hol lehet szerezni ilyet?
 - Ohh, cirka húszezer dollárért, és magas kapcsolatokkal bárhol!
 - Szóval sehol?
 - Nagyjából. De figyeljünk Kleinre, mert a végén még lelő, ha elterelem róla a gondolataitokat.
 - Rém jópofa ember vagy Norton. Most fogd be, vagy a fél szájadat is elveszíted, és feleennyi marhaságot tudsz majd mondani. Fiúk, én azért vagyok itt, mert felbéreltek. Ti pedig azért, mert tartoztok. Norton meg mert szintén pénzért dolgozik. Ezen e helyen az öt család építkezik.
 Drámai kijelentés volt. Még vártunk néhány másodpercig, hátha folytatja, de semmi. Ekkor megszólalt Boris:
 - Öhm... És?!
 - Ezek fel vannak fegyverezve. A robbanóanyagok és a gépkarabélyok az enyémek a zsákmányból, Norton a söréteseket, és a késeket akarja, nem tudom miért, tiétek a többi lehet. és kaptok mondjuk fejenként ezer-ezer dollárt. Jó lesz?
 - Igen.
 - Ja.
 - Csak ha adsz egy kortyot az importált whiskydből - ezt az utóbbit Norton mondta. Mr. Klein ingerülten dobta oda a laposüveget, Norton elégedetten meghúzta, majd visszadobta.
 - Remek. Indulhatunk? - Mr. Klein hangulata megmaradt fagyosnak és csípősnek, mi sem szóltunk sokat.
 A munkások már felfigyeltek a közeledtünkre, és elővették lőfegyvereiket. Én és Mr. Klein egy láda mögé ugrottunk be, Norton egy csomó vasgerenda mögött keresett menedéket, Boris pedig egy kisteherautó alatt. Mind a két csoport elkezdett lövöldözni, de a munkásoknak volt egy nagy hátrányuk. még kicsit sem voltak képzettek. nagyjából annyit értek, mint az egyszerű polgár, akinek kezébe nyomnak egy AK -t, hogy harcoljon vele. Ellenben mind Norton, mind Mr. Klein nagyon tapasztalt harcos volt. Még Boris és én is megütöttük a mércét, így a munkások hullottak szép számmal.
 Mi lassan haladtunk előre, lövöldözve, majd fedezékbe bújva. Egyre csak közelebb a híd még a földdel össze nem érő részéhez. Mr. Klein hirtelen célzott, lőtt egyet, mire a híd befejezetlen része eltűnt. No nem egyszerre. Eltűnt egy hihetetlen robbanás kellős közepén.
 - Aki látja Kleint, az mondja meg neki, hogy nem jófejség egy explózió közben meghalni a barátaival együtt - hallottam Norton hangját nagyon halkan.
 Ekkor tudatosult bennem, hogy a földön fekszem. Felkeltem. minden csöndes volt, de néhány helyen még égett a fű. Sikerült kinyögnöm egy "Szedjünk össze mindent." -et. Így is történt.
 Mikor már készen állt a három teherautó, mindegyiken a szétválasztott fegyverekkel, összegyűltünk még egyszer beszélgetni. Nem jutottunk sokáig. Éppen Mr. Klein beszélt:
 - Látjátok az nevet...
 Sziréna szakította félbe mondatát.

 Másnap Boris még mesteribb szintre tette az üzenetírást. A papírlapon, amit az ajtóra ragasztott csak annyi állt, hogy "Vengeance". Persze rögtön tudtam, hogy mit jelent ez. Norton Vengeance egy meglehetősen híres bérgyilkos volt. Az az eset, ami legutóbb felkavarta az egész kontinensen, de még a világ más pontjain is a sajtót, az az volt, hogy ez a bérgyilkos megölt itt Liberty Cityben két katonai vezetőt, és legalább két autónyi rendőrt. Ez a jelenet Alderny északi részén, egy kísérteties ház közelében, a magas és sziklás partoldal tetején játszódott. Boris már ott álldogált, és egy pisztollyal próbált zsonglőrködni. Én szintén a pisztolyommal a kezemben mentem oda hozzá.
 - Nos? - kérdeztem feszülten.
 - Mit vársz, jamaicaiak. Maximum fél órát késnek. Minimum tíz percet. Ez bevett szokás.
 - Mit érnek vele?
 - Először is azok, akik most kötnek először velük üzletet nincsenek erre felkészülve, és idegesebben állnak neki az üzletnek. Könnyebben hibáznak. Másodszor, akik ismerik őket, azok úgy érzik, hogy nem ők, hanem a jamaicai fegyverkereskedők vagy dílerek diktálnak, mert nyugodtan késnek el. Harmadszor, természetesen felmérik a terepet. Gondolom itt körbejárják a lenti partot, aztán a házat, végül hagynak két őrt az utcán is. És csak aztán jönnek majd ide úgy hárman.
 - Hány emberre számíthatunk?
 - Nos mondjuk, hogy hat. Vagy is egy Huntley Sport és egy Voodoo. Ebből felteszem alig les zolyan, akinek pisztolynál jobb fegyvere van.
 - De nekünk sincs.
 - Mi az, hogy nincs?! Vladimir! Itt állsz két fegyverrel teli konténer előtt. Most szépen zsebreteszed a pisztolyt, és felkapod azt az AK -t.
 Tettem, amit mondott. Ehhez ő értett, én nem. Tehát egy helyben álldogáltunk, mikor megjelentek a jamaicai kereskedők. Összesen hárman jöttek elénk, de egy embert láttam a ház oldala mellett. Most jön egy érdektelen, húsz perces üzlet.
  Persze én nem tartozom a szerencsés emberek közé, ahogy Boris sem, így a jamaicai valami véletlen elszólás miatt kissé felhúzták magukat. Ha jól emlékszem Boris volt a hibás, amikor mintegy mellékesen megjegyezte, hogy "Akkor nyaljátok ki, jamaicai majmok!". Ezt kissé nagy hangerővel, és egy pisztollyal is megtoldotta, amivel máris lelőtte a három meglepett jamaicait. Azok a jamaicaiak, akik felhúzták magukat azonban nem hárman, hanem legalább harmincan voltak. na jó, legfeljebb ha nyolcan. De én igencsak soknak éreztem már ezt is. Ki hibáztathat. én egy láda mögött kucorgok egy AK -val lövöldözve, mellettem Boris két pisztollyal osztja az ólmot, míg a másik oldalon az ellenfél kereskedői lövöldöznek. Hihetetlen, hogy pár perc alatt mennyi lövedéket el lehet pazarolni. Mi is így jártunk. Amikor kifogyott a töltényem a gépkarabélyból, még elővehettem a Glockot, viszont mikor már az is kifogyott, akkor nem nagyon volt esélyem mást tenni, mint elővenni az egyetlen tárgyat, amitől segítséget remélhettem. A telefonomat.
  Rögtön felhívtam az első alkalmas embert, aki segíthetett nekem. Izgatottan figyeltem a telefon csengését, majd mikor felharsant, hogy "Ivan Dolohov nem elérhető. Ne hagyj üzenetet." nagyot káromkodtam. Persze volt még esély. A következő sem volt nagyon sikeres, és ismét ki kellett aknáznom a káromkodáskészleteimet. "Itt Theodor Mape. Hívj máskor, vagy hagyj üzenetet, esetleg hagyj békén. Vége." Ez már tényleg egy vicc volt. Boris, a fene tudja, hogy hogyan, még mindig tudott lőni a pisztolyaiból, pedig legalább annyit lőtt, mint én. Ekkor bevillant elém egy név. Mr. Klein... Hát, végül is, miért ne?
 - Halló?
 - Üdv, Mr. Klein. Vladimir vagyok. Tudna szívességből segíteni?
 - Be fogom vasalni rajtad.
 - Csak jöjjön. Alderny North, kísértetház, a ke...
 - Várj, nem hallom rendesen, valahol lövöldöznek a közelben.
 Megdermedtem. Amennyit tudtam, hogy Mr. Klein valahol errefelé lakik. Tényleg, hol is? Mintha Alderny North -ot mondott volna. Akkor talán. Miért ne, illik a jelleméhez a ház.
 - Mr. klein, lőjjön ki a part felé az ablakon.
BANG!
 - Nem egy gyalogsági üteggel!
 - Ó, ez csak a biztonsági rakétapisztolyom volt. Szóval ti lőttök itt? Kell a segítség, mi?
 - Kéne.
 Hogy mi történt ezután? Én nem értem volna oda a konténerhez új fegyverért, Boris lőszere elfogyott volna, és a jamaicai kereskedők megölnek minket. Esetleg a rendőrök kapnak el bennünket, ami hosszútávon ugyanazt jelenti. De így, hogy a kísértetház gazdája tőlünk mindössze hat méternyire volt, és képes volt megölni az összes jamaicait, majd elrejteni őket egy hajóban, végül sikerült felpakolnia a konténereinket egy kamionra, nos ez csak szerencse volt. Talán szerencsésebb is voltam, mint gondoltam. Mr. Klein egyik barátja is megjelent, és segített nekünk felpakolni a konténereket. Végül, nem tudom, hogy miért, de odajött hozzám.
 - Hé, jó harcos vagy?
 - Meglehet.
 - Itt a számom, ha kell nekem valami, hívlak. Jól fizetek.
 Csak eltettem a számot, meg sem néztem, és hazáig vezettem. Boris csöndben ült mellettem akkor is, amikor lepakoltuk a lerakatban a konténereket, és akkor is, amikor megérkeztünk haza. Csak mikor a vacsorával végeztünk, és ő elkezdett tévézni, akkor néztem meg a névjegyet.
 Phil Bell, Alderny Docks B iroda. Telefonszám: 127-555-0147
 Itt változott meg az életem.

 Amikor másnap felébredtem, már várt egy üzenet a mobilomon. "12:00, Octopus. Boris" Magamhoz vettem a pisztolyomat, és a sörétest is. Beszálltam a kocsiba, és elindultam. Nagyjából 11:30 -kor értem a kikötőbe, ahol már várt rám Boris. Egy Micro-SMG volt a kezében. Mikor megálltam mellette a kocsival, és kikászálódtam csak annyit suttogott, hogy "csönd", majd intett, hogy kövessem.
 Lassan lopakodtunk a ládák mögött. Mikor elég közel értünk a hajó előtti két konténerhez, de még mindig a ládák mögött álltunk végre megfordult, és elkezdett beszélni:
 - Figyelj Vladimir! Itt egy üzletet kell kötnöm, amitől nagyon sok függ a városban. A másik fél egy harmincas orosz gengszter. Szinte biztos, hogy el fog árulni minket, de van egy nagy előnyöm.
 - Mi?
 - A jamaikai kereskedők szintén hajlandóak kereskedni... De az előny, hogy te felmászol oda a darura, és megölöd csöndesen az őrt, akinél az AK van. Nélküle a helyszín nem jelent majd problémát. Fogod az AK -t, és ha kell, akkor megosztod közöttük a tartalmát, oké?
 - Hát...
 - Gondoltam, hogy bízhatok benned. Akkor csináljuk. Indulj. Negyvenig számolok.
 Mire elindultam a létrán, és eljutottam a feléig, addigra már elindult lassan a konténerek között. Én gyorsabban másztam felfelé. Mire ő kiért a konténerek közül, addigra már a darun álló őrt fojtogattam. Odaálltam a daru szélére, és az AK -val célozgattam lefelé. Ekkor szólalt meg a hang. Az ájult lövész mobilja volt:
 - Breston? Itt Bulgarin. Készen állsz?
 - Persze - nyögtem bele, mikor végre megtaláltam a rádiót.
 - Breston, Ray Bulgarint még te sem várakoztathatod meg. Ha az az őrült felemeli a kezét, akkor lődd le, de a lentiek is elintézik.
 - Rendben - viszonylag nyugodtan beszéltem, valójában folyt rólam a verejték.
 Lent kezdhetett elmérgesedni a helyzet, mert Boris erősen gesztikulált bal kezével, míg a jobbat a háta mögött tartotta. Nagyon feltűnő volt. Talán túlságosan is. Hirtelen mintha kinyitotta volna kezét, majd megfordult, és elkezdett rohanni. A csempészek utána, de valami robbant... Ekkor értettem meg. Boris tényleg sokkal előrelátóbb volt. A lentieket azzal tévesztette meg, hogy nem lőfegyvert tartott a kezében, hanem egy gránátot. Azt eldobta, és mielőtt fenyegetőzésig jutott volna, elkezdett futni. A többiek kissé megkésve követték, és alattuk robbant a gránát. Borist még mindig megölhette volna a fenti őr, de azt elintéztette velem. Nagyon okos terv volt. Én elkezdtem lőni az oroszokat, mire rögtön megszólalt a kommunikátorból a dühös hang:
 - Breston, mi a rohadt francot csinálsz te? Három emberünket megölted!
 - Breston sajnos nem elérhető.
 - Nagyon megkese... - itt kapcsoltam ki a kommunikátort. Lent már Boris tartotta a frontot, így én akár le is mehettem.
 Meg is tettem. mire leértem Boris elintézte a többi gengsztert, és a konténereket húzta fel egy teherautóra.
 - Köszi Vladimir! Holnap akkor üzlet ezekkel a fegyverekkel? Már megvan a vevő.
 - Jól van... Várj!
 Boris, aki éppen beszállt volna a volán mögé, most megfordult. Furcsa mosoly játszadozott az arcán.
 - Igen?
 - Te előre tudtad, hogy ez lesz? Hogy megszerzed a fegyvereket?
 - Igen.
 - Akkor miért kellettem én? Te is elintézhetted volna az egészet.
 - Vladimir, hát nem egyértelmű? Tanulj tőlem, mert ügyesebb vagyok. Így leszel jó területi vezető.
 Bár legszívesebben pofán vágtam volna, inkább megfordultam, és dühösen beszálltam a kocsiba, majd hazahajtottam. Persze Borisnak igaza volt, de akkor is... Vajon vannak Ray Bulgarinnak barátai, tűnődtem el.