Vladimir Glebov Naplója

 Miután Boris visszatért a főnökéhez én újra fölvettem az üzleti ügyeket. Ismét jelentkeztem munkára mindenkinél, akinél lehetett, azonban valahogy nem jutottam semmire sem. A Bratva egyenlőre nyugvóponthoz ért, Theodor elutazott üzleti ügyekben, Mr. Klein sem tudott munkát adni, Sergei és én tehát csak a boltjainkból tudtunk megélni. Márpedig sem a bár, sem a szerszámbolt nem hozott elég hasznot ahhoz, hogy bővítsünk, vagy elköltözzünk békésebb helyekre. Így viszont nem volt megfelelő keresetünk sem, hiába halmozódott fel elég sok pénzünk a Borisszal töltött sok kaland idején.
 Villámcsapásként ért engem, amikor megcsördült a telefonom, és Ivan szólt bele:
 - Helló, Vlad! Mit szólnál egy kis munkához?
 - Munkához?
 - Mi az, elkényelmesedtél? Gyere a Brokeri kikötőbe.
 - Sergei is jöhet?
 - Persze, nem árt a segítség. Annyit elárulok, hogy nagy durranás lesz. Régi ellenfelekkel.
 - Adj egy fél órányi időt, és mindketten ott leszünk.
 - Várok.
 Jómagam feltöltöttem a pisztolyomat, mivel más fegyvert nem használtam. Mind a sörétest, mind az AK -t eladtam, mert nagyon kemény fegyverkontroll volt a városon. A pisztoly is elég volt nekem. Sergei szintén egy pisztollyal jött, de a fegyver szinte teljesen elveszett jókora markában. Tipikusan nem az az ember volt, akit el lehet képzelni lőfegyverrel. Inkább valamilyen vascső, vagy ütőfegyver.
 Ivan már ott várt ránk, és az ő fegyveréből viilágosan láttam, hogy jól döntöttem. Szinte biztos voltam abban, hogy ő is pisztollyal fog jönni, pedig megengedhette volna magának a nagyobb fegyverek tartását is. Vele volt négy zsoldosa is. Ezeket az embereket még életemben nem láttam akcióban, mert hiába voltak Ivannak ilyen emberei is, mégis minket hívott folyton. Ebből következtettem arra, hogy feltehetőleg nem annyira képezték ki őket. Hát, tévedtem, ezt elismerem!
 Amint megláttak minket, Ivan arcán szétáradt a mosoly, és a négy embere is megengedett magának egy-egy könnyű sóhajt.
 - Vlad és Sergei! Öröm veletek dolgozni!
 - Mi lesz a feladatunk?
 - Felteszem, hogy nem felejtettétek el az ukránokat, igaz?
 - Igazad van, nem felejtettem el - dörmögtem komoran.
 - Bárcsak eltudnám felejteni - szólt Sergei mérgesen - Nem is egyszer tettek keresztbe nekünk!
 - Hamarosan el lehet őket felejteni. Ha segítetek, akkor nem lesz többé ukrán banda.
 - Neked miért érdeked ez?
 - Az én területemre is betörtek. Megölték három emberemet. Tudom, hogy más csapatoknak is volt velük problémája. Most tartják a túlélőik a gyűlésüket az egyik hajón. Nem lehetnek többen, mint negyven ember.
 - Csak negyven? Engedj meg egy feltételezést. Amennyiben mi, ha pontosan számolunk heten odamegyünk, akkor meghalunk.
 - Neeeeem. Van tervem. Minek nézel? A terv a következő. Te, és Sergei a felfordulást kihasználva felsurrantok a hajóra, ezt rányomjátok a nagy, piros csőre - dobott oda egy kis csomagot - aztán elfuttok.
 - Milyen felfordulás?
 - Szétrúgjuk az ukránokat lentről. Én, és a négy emberem. Nem engedjük őket le a hajóról. Ha ti kirohantok, akkor előtte lőjetek egyet ezzel - dobott oda Sergeinek egy rakétapisztolyt - Minden rendben?
 - Mi van a csomagban?
 - Koncentrált robbanószer. Szóval jó lesz gyorsan menni. Na, készen vagytok?
 - Igen. Sergei?
 - Bármikor.
 - Hogyhogy csak ennyi emberrel megyünk, Ivan?
 - Egyszerű. Többet nem tudok nélkülözni. Induljunk.
 IVan és emberei mindenféle ládák, hordók és hasonlók mögött bújtak meg, én és Sergei pedig fellopakodtunk a hajóra. Ekkor dördültek az első lövések, amiből már a hajón is kivették a részüket. Mindenki rohant erre-arra... Mi ketten néha belelőttünk a levegőbe, hogy ne tűnjünk ki az ukránok közül. Sötét volt, tehát ez a javunkra szolgált. Amikor beléptünk az első ajtón, szinte rögtön szembetaláltuk magunkkal a hajó legénységének néhány fegyveres tagját. Szerencsére mi voltunk a gyorsabbak, és a lövések között a mi lövéseink is elsikkadtak. Továbbmentünk. Le a gépek közé. Hihetetlenül bonyolult géprendszerek között botorkáltunk, miközben a nagy, és piros csövet kerestük. Mikor végre megtaláltuk, addigra rájöttünk a terv hibájára. Nem tudtuk, hogy mennyi időnk van. Feltehetőleg nem sok, mivel Ivan figyelmeztetett arra, hogy nagyon gyorsan fussunk. Ráraktam a bombát a csőre, és beindítottam. A kijelzőn elnagyolt számok jelentek meg. 5:30! Lehetetlen. Ennyi idő alatt nem jutunk ki élve. Hacsak... Felhúztam az órám stopperét öt perc harminc másodpercre, és odakiáltottam Sergeinek, hogy kövessen. Elkezdtünk fölmenni a lépcsőn, de hirtelen egy csoport matrózba ütköztünk. Bevetettük magunkat a kis fedezékbe, és elkeseredetten lövöldöztünk. Az ukránok elég szerencsétlenül jártak, feltehetőleg ők maguk sem voltak felkészülve ránk. Annyi elég, hogy viszonylag gyorsan vége tért a lövöldözés. 3:23! Tovább.
  Kint voltunk a fedélzeten. Vagy öt további matróz fordult felénk, fegyvereikkel együtt. Mi lőttünk. 2:44! Még menni kell. A hajó korlátja mellett álltunk. Itt volt a legnagyobb veszély. Alattunk három-négy méterrel a vizes beton, ha nincs szerencsénk összetörjük magunkat, beesünk a csúszós talapzatról a vízbe, vagy eltalálnak az ukránok. Sergei rálőtt a rakétapisztollyal az egyik ukrán csoportra. Ezek fürtökben álltak a korlát mellett, és lőttek az ellenség feltételezett pontjai felé. Egy helyen robbant a jelzőrakéta.
 - Sergei, most! - üvöltöttem. Ugrottunk. A pár méter gyorsan elfogyott alattunk. Kissé kábultan álltam föl, mikor valaki a hónaljam alá nyúlt, a vállára dobott, és kezdett el futni velem a ládák felé. Homályosan az órámra néztem. 0:12!
 Suttogva számoltam vissza, miközben Sergei egyre távolabb futott a hajótól, ivan és emberei lassan, hátrálva és lövöldözve követtek minket. Öt... négy... három... kettő... egy... Nincs tovább. Nem is volt.
 Sergei és én kisebb juttatások mellett a Bratva becsületbeli tagja kitüntetést is megkaptuk, az ellenséges ukránok felszámolása miatt. Szinte fuldokolva számoltam meg a pénzemet. Egyetlen szó visszhangzott bennem. Lakás.