Vladimir Glebov Naplója

 Természetesen soha nem állítottam magamról, hogy én lennék a legjobb. Ezt gondoltam akkor is, amikor először harcoltam együtt vele... Meyer Shwartz megbízásai során nem is egy alkalommal küzdöttem vállt vállnak vetve a személyes testőrével, a káprázatosan ügyes Lucyvel.
 Nőkhöz képest elég magas volt, valójában úgy 170-174 centi lehetett. Hosszú, fekete haját kibontva hordta, nem egyszer láttam lobogni magam előtt, mikor futnunk kellett. Eleinte azt hittem, hogy egyszerű titkárnő, vagy valami hasonló. Hihetetlenül karcsú testét azonban harc közben látva már azt is kétségbe vontam, hogy egyszerű halandó. Nagy, barna szeme intelligenciától, és vidámságtól csillogott állandóan. Igazi barát volt, nem olyan, mint Sergei, vagy Boris, de mégis barát. Fekete inget, és női nyakkendőt viselt, sokzsebű, katonai terepnadrágot, és bakancsot. Egész lényén érződött az, ami az öltözködését is meghatározta: Katonai múltja. Egyszer elmesélte, apja is katona volt, a két bátyja pedig lényegében megnyúzta, mert gyengének tartotta. ÉS bár minden ellene szólt, és még meg is keseredett fiatalon, mégis hadnagyi rangot ért el, és túlélt legalább negyven éles bevetést is. Mellesleg sziporkázó volt a humora. Ezt is megkérdeztem tőle, és azt válaszolta:
 - Ugyan, Vlad! Ha szomorkodva nősz fel, akkor meg kell tanulnod nevetni.
 - Igen? És miért?
 - Mert aki nevet, azt nem veszik komolyan. Ez stratégia.
 - Akkor miért lopakodva ütöd le az ellenfelet?
 - Nézz rám. Szemtől szemben is lenne esélyem, de így rengeteget megspórolok magamnak az energiámból. Ez fontos!
 - Rendben...
 Lucy, te mindig segítettél nekem. Hogy miért jutott most eszembe? Mert hamarosan fontos irányba terelődik az életem, amiről akkor még nem tudtam. és Lucy szintén fontos szerepet kapott ebben a változásban...
 Hogy milyet? Kiderül még!