A rádiótelefon, bár még gyakori volt, egyre veszített a jelentőségéből. Mostanra már kifejezetten ritkává vált az ilyen kommunikációs eszköz használata, kiszorította őket a mobiltelefon. én ugyan még nem váltottam át, de azért már éreztem hiányát. Amikor megcsörrent a rádiótelefon, mégis úgy éreztem, hogy jól elvagyok ezzel is.
 Meyer Shwartz volt, egy roppant egyszerű kéréssel.
 - Mr. Glebov, jó, hogy hallok Ön felől. Tud segíteni?
 - Miben, Mr. ööö... - zavartan elhallgattam, mert egyáltalán nem ismertem fel az egyszer hallott hangot.
 - Shwartz, Meyer Shawrtz. - segített ki zavaromból a másik színtelen hangon.
 - Persze, hogy is felejthettem el! Miben segíthetek, Mr. Shwartz?
 - Tudja elkövettem egy olyan hibát, ami szerintem is hiba, és egy olyat, ami csak mások szerint az. Arról beszélek, - kezdte magyarázni tartós hallgatásomtól kissé zavartan - hogy kikezdtem a rossz emberrel. Sajnos az Ancellotti-család egy kicsivel erősebb, mint ahogy gondoltam. Most bajban vagyunk!
 - Mármint kik? Mi? - kérdeztem én is meglepetten. Én hogy kerülök ide?! Nem értettem, hogy hogy jön ahhoz, hogy engem belerángasson, és ezt ki is mondtam volna, de nem volt időm.
 - Megtisztelő, hogy így akar segíteni, Mr. Glebov. De elsősorban a bandámra gondoltam. Mi fegyverkereskedelemmel foglalkozunk, ahogy remélem emlékszik. - bólintottam, bár ő ezt nem láthatta, eközben ő tovább mondta - A másik hiba, ami az ellenségeim szerint maradandó, de nem feloldhatatlan az, hogy még élek. De én szeretnék is élni.
 - Ez jól hangzik, én miben segíthetek? - kérdeztem a vállam és fejem közé ékelve a telefont, miközben asztalomra pakoltam az összes fegyverem: A kést, a pisztoly és a gépkarabélyt. mindegyik töltve vagy épp élezve, harcra kész állapotban volt.
 - El kell engem szállítani, de nem biztos, hogy embereim képesek lesznek rá. Az erődítmény, ami előkészítve és teljesen bebiztosítva áll messze van, idő pedig kevés. Kérem, hogy jöjjön a Galvestone Av. -re, és segítsen.
 - Milyen szerepem lesz?
 - Fegyveres, és ha lehet sofőr. De ez nem biztos. Tudja, hogy nekem is akadnak jó embereim azért...
 - Ebben biztos vagyok. Milyen lesz a konvoj? - már csak a specialista szólt belőlem. Egy rosszul felszerelt csapattal el sem indultam volna.
 - Három kocsi. Az elsőben négy keményen felfegyverzett ember ül, az utolsóban szintén. A középső kocsi, ami engem szállít három jól felfegyverzett embert is hoz velem együtt. A sofőrök is kaptak ugyanis fegyvert. A maga feladata az lenne, hogy a testőrömmel együtt egy kisebb kocsiban köröz körülöttünk. Olyan hat-hét méter távolságban kellene lennie tőlünk. Maguk mellett nem lenne több ember. Megfelel a felállás? - aggodalom érződött a hangjából.
 - Persze! De lenne egy kérdésem, mielőtt indulnék. - talányos hangom még engem is meglepett.
 - Tegye hát fel! - biztatott a megbízóm.
 - Miért mellettem ül majd a testőre?! - lecsaptam a kagylót.

 Nem túloztak, amikor azt mondták, hogy nagyon felkészülnek. Három fekete négyajtós Admiral, és egy apró, kék Sultan RS volt az egész repertoár, emellett tizenhárom marcona, öltönyös férfi mindenféle fegyverekkel, egy ijedt, de még így is felséges gazdag, én és egy mosolygós, fiatal lány. Gyönyörű volt, és amikor először megláttam, azt hittem, hogy valami egyszerű asszisztens. Odasétáltam, és megérdeklődtem, hogy hol találom a társamat, a testőrt. Rámragyogott fehér fogsorának teljes mosolyával, és csintalan hangon megjegyezte:
 - Előtted, ha nem látnád.
 - Te?! - ilyen bamba képet életemben nem vághattam még.
 - Igen. - mosolygott - Talán baj? Vagy ennyire soviniszta vagy, hogy nem tudod feltételezni egy nőről, hogy jó testőr lehet?
 - Azt hiszem, hogy nem vagyok az. Szóval te leszel a testőr... Sör vagy bor?
 - Bor, mert utálok vezetni. - vigyorgott már nagyon nyíltan. A sör vagy bor kérdése ennyit jelentett: Bor, ha a vezető mellett ülsz és lősz, míg sör, ha vezetsz, és úgy próbálsz lőni. Nekem maradt a sör, és ki is ittam az akció során az utolsó cseppig.
A kocsik elindultak, tehát mi is bepattantunk a kis sportkocsiba, és felkészültünk. Én kiraktam magam elé a teletöltött pisztolyomat, a lány pedig egy egész fegyverarzenált: Volt ott egy Glock17, egy régi Colt45 revolver, egy gránát, és egy pár darab dobókés.
 - Azokat tedd el. - szóltam, miközben az útra koncentráltam. Az utolsó tétel tényleg fölösleges volt - Egy üldözésben autók ellen nem veszed hasznukat.
 - Kedves, hogy ezt mondod. - mosolygott rám megint - Bár kissé naiv.
 - Naiv? - kiáltottam felháborodottan.
 - Az, hát. - válaszolta nevetve - Szerinted hogyan küzdenek meg velünk? Három páncélozott, fegyveresekkel teli kocsi. Autókkal fognak üldözni Algonquinből Alderny gyárépületébe? Nem lenne az egy kicsit sok?
 - Jó, lehet, hogy igazad van. De naiv... - morogtam sértődötten.
 - Vlad, kedves, hogy ilyen morgós vagy! - kacagta felszabadultan. Mint később kiderült, nem volt mindig vicces hangulatban, de stratégiának tartotta, ezért nevetett. Akit lebecsülnek, azt nem fogják olyan komolyan venni, tehát könnyebben fog győzedelmeskedni. - Természetesen állóháborúval számolnak. Minimum útlezárásra tippelek, beterelnek minket valahova, vagy kreálnak egy balesetet: A lényeg, hogy megálljunk. Ha állunk, akkor lecsapnak ránk. Ekkor mi berobbanunk közéjük, lövünk, felvesszük a főnököt és elhúzunk a védett helyre.
 - Jól hangzik. Akkor csináljuk?
 - Persze. Együtt a pokol tüzén át.
Mosolygott. Ez a mosoly kísért utamon tovább.

 Lövések koppantak az aszfalton, és a kocsik szép festése, illetve lakkozása is megsínylette a golyókat. Az útlezárás egyszerű volt, de ügyes: Egy kisteherautó kipördült, és nekivágódott a járda mellett álló konténereknek, amik a jármű roncsával együtt elzárták az utat. Néhány lángoló benzintócsa is fűszerezte még az ördögi képet.
 - Ez lenne a pokol tüze? - néztem a lányra. Az út során beszélgetni is volt időnk, már nagyjából ismertük egymás életét. Lucy volt a neve, egész családja katona volt, két bátyja szinte elevenen megnyúzta gyengesége miatt. Amikor belőle is katona lett minden megváltozott. Hadnagyi rangig ért el, és amikor leszerelt beállt Meyer Shwartz személyes testőrének. nem bánta meg sem ő, sem megbízója.
 - Á, pokol tüzét inkább egy csomó gránáthoz tudnám hasonlítani. Némi terroristával, akik tüzet okádnak a fegyvereikből.
 - Nem tudtam, hogy szeretsz irodalmiaskodni. - a mondat tényleg szép volt, valahogy mégsem illet ide. A lányt figyeltem, amint feszülten néz ki az autóból. Én is odakaptam a fejem az érdekes és filmszerű jelenetre: ketten a jókora öltönyös pasasok közül bekémleltek a mellékutcába. Csak egy sikátor volt, az utca elnevezést sem érdemelte volna meg, de tökéletes átkelőhely volt a párhuzamos utcára. Hirtelen lövések dördültek. Az ellenfél nem egészen úgy támadott, mint gondoltam, vagy ahogy Lucy felfestette: Nem várta meg, hogy bemenjünk a kis sikátorba, előtte támadott.
 - Értem! - kiáltottam fel hirtelen - Be akarnak terelni minket a sikátorba, hogy ott ejtsenek csapdába.
 - Nem kapnak meg minket ilyen könnyen. - válaszolt Lucy, kimászott félig az ablakon, és a pisztolyokkal elkezdett tüzelni. A csapat kimászott a kocsikból, és szintén harcolni kezdett - Vlad, gázt!
Gyorsan suhantunk oda a középső kocsi mellé. Lucy kecsesen kiugrott, megragadta a rémült főnökét, belökte mellém a kocsiba, majd ő is bepasszírozódott.
 - Nyugalom, Mr. Shwartz. - szóltam békésen - Mindjárt megmenekül. Lucy, kész vagy?
 - Annak születtem. - vigyorgott ránk.
Gázt adtam, és a kocsi megugrott. A többi nem fontos. Mind a ketten tüzeltünk, leráztuk azt a három kocsit, ami megpróbált leszerelni minket, és még két motorost is sikerült leszednünk. Az erődben megkaptam azt, ami járt, és aminek nagyon örültem. Az összes pénzt, amit reméltem ettől a feladattól. És ezen felül még valamit, aminek még ennél is jobban örültem: Lucy telefonszámát. Sikerült!