Az eső végigsöpört a kikötőn. A por és a piszok sártengerré változott, amiben senki sem szívesen lépegetett volna. A hajók ki-, és berakodását megszüntették, az embereket visszarendelték a mólók mellől, a hajókat leláncolták, az összes elektromos áramforrást kikapcsolták, csak a raktárak világítását nem. A nagy esőcseppek úgy kopogtak a kocsi ablakán is, akárcsak odakint is, és a járműtől legfeljebb két méterre lehetett pontosan látni.
Két férfi ült a járműben, mindketten egy-egy Tec-9 géppisztolyt tartottak a kezükben. Mióta a zsoldosok, és a két területi vezető kiűzték az ukránokat a kikötőből, a Bratva irányította az itteni drogüzleteket. Az utóbbi két napig legalábbis nem sértették meg a területi jogaikat. De ez is megváltozott, és erre a legjobb példa a két őr jelenléte volt.
Az egész akkor kezdődött, amikor egy sikeresnek tűnő drogüzlet közepén egy csomó idegen kezdett el lőni rájuk egy motorcsónakról. Ezután a Bratva tagjai egyesével, kettesével elkezdtek eltünedezni. A kisebb szállítmányok is hiányosan értek partot. És két nap alatt tizenhat ember és közel négyszázezer dollár értékű drog tűnt el.
Az egyik őr nyugtalanul felnézett, mert mintha látott volna valaki az esőben. Felkapcsolta a reflektorokat, és három embert láttak. Felkiáltott, és felkapta géppisztolyát, mire társa is célzott.
Minden irányból lövedékek kopogtak az autón, betörték a szélvédőjét, az ablakát, átlőtték az ajtókat, és szétlőtték az őröket. A jármű belsejében káosz uralkodott, mindent elöntött a vér. A sofőr kinyitotta az ajtót, és több sebből vérezve kizuhant az eső áztatta betonra. Egy férfi lépett oda mellé, és egy revolvert tartott az arcába. Csupán egy mondatot mondott:
- Ez a hely a kolumbiaiak területe!
Egy utolsó lövés eldördült.
A csoportból kivált néhány tag, és odalépett a kolumbiaiak vezéréhez.
- Ha legyőztétek a Bratvát, akkor igényt tartunk a területeik egy részére, amiért megtámadtak minket.
- Ne félj - szólt reszelős nevetés közben a vezér - Egy Diaz mindig állja a szavát, és az ukrán banda is híres lesz!
Otthagyták a kocsit, amiből még mindig szólt a kísérteties zene, a Gruppa krovi. A halott őrök vére lassan, de biztosan kezdett felhígulni a rengeteg esővízben, miközben valaki már felírta őket a veszteséglistára...

 Mindent összevetve tökéletesen elégedett lehettem önmagammal. Elég fiatal voltam már akkor is, amikor elértem a területi vezetőséget a Bratvában, és ehhez a címhez nem kevés vér tapadt, amit barátommal, Sergeijel ontottunk ki közösen. A sors különös fintora, hogy bár területi vezető lettem hamar, ezután már nem léptem tovább a ranglétrán. Minden képességem megvolt, hűséges is voltam, elég ügyes is, jó harcos, és mégis megmaradtam annak, ami. Talán pont ez volt a probléma: Mind a két főnököm, Mikhail Faustin is, és Dimitri Rascalov is kifordultak magukból, az egyik szépen lassan egy dühöngő őrültté, a másik pedig egy alattomos kígyóvá vált.
Az ágyamon heverésztem, és relaxáltam, a telefonom vert fel a pihenésből, és pont Mikhail hívott. Elég rossz előérzettel vettem fel a telefont, és szóltam bele:
- Halló, itt Vlad - hangom talán egy kicsit egykedvűen csengett, bár belül megfeszültem. Éreztem, sőt tudtam, hogy lesz valami rossz. Valami nagyon rossz. Kissé fásult voltam, de nem figyelmetlen.
- Vlad, öreg, gyere a villámba! - Mikhail legalább annyira volt ingerült, mint amennyire én feszült. Valami volt a háttérben, amit nem láttam, nem láthattam, és ez nagyon idegesített. Kit ne zavart volna, ha tudtán kívül történnek a dolgok?!
- De... - akartam rögtön kérdezni, de Mikhail nem hagyta. Tényleg fontos lehetett, ha ennyire ideges volt.
- Nincs de! Gyere - hangja keményen csendült, és átkozódva letettem a telefont. Felkászálódtam, és készülődni kezdtem:
Gyorsan felkaptam a ruháimat: Világosbarna puhanadrág, szürke garbó, kék sportzakó és barna, bőrből készült, öltönyhöz való cipő. Megsimogattam a bajszomat, egy terjedelmes és szép kapufabajuszt, amit az utóbbi hetek alatt növesztettem meg. Büszke voltam rá, hiszen ez volt az első igazi attribútumom: A bajusz. Magamhoz vettem a fegyvereimet: Egy pisztolyt, és egy AK-47 -et. Mind a kettőt megbízásaim során szereztem, és ki is csinosítottam: Sarló és kalapács, vörös festék, és hasonlóak tették őket egyedivé. Akárcsak a használójukat, engem!
Lerobogtam a lépcsőn, majd beszálltam kocsiba (Egy lendülettel!), és a rendszabálykora fittyet hányva vad tempóval elrobogtam főnököm villájáig. Furcsa és szerencsé módon nem is próbáltak leakasztani a zsaruk sem.
A küszöbön kissé rendbeszedtem arcvonásaimat, majd bekopogtam. Mikhail egyik testőre nyitott ajtót. Fekete, jól szabott öltönyt viselt, de azért a hónaljnál kissé ráncolódott: ppisztolyt hordott alatta.
- Helló, B. Bemehetek? - kérdeztem, és már lépetem is be. Megtehettem: Területi vezető voltam, és különleges kiutasítás nélkül be kellett engednie 5.00-22.00 között bármikor.
- Vlad, Mr. Faustin az irodában vár téged - kiáltott még utánam kissé bambán. Pár napig neheztelni fog, de ennél komolyabbra nem számítottam.
Sötét arccal léptem be az irodába, ahol csak egy lámpa égett, és a függönyöket összehúzták. A sötétben alig rajzolódott ki Mikhail alakja a nagy íróasztal előtt. Bólintottam, és leültem. A nyugalom nem tartott sokáig.

- Nem lehet ezt megcsinálni, Mikhail! - üvöltöttem teli torokból, meglehetősen bátran, hiszen a főnököm volt. De én voltam az egyike azon keveseknek, akiknek a régi idők emlékére megengedték, hogy Faustint Mikhailnak hívjam. Na és persze az ordítást az idegesség számlájára írták később, de azért volt egy helyzet, amiko Mikhail majdnem lelőtt. Most mind a ketten ordítottunk, sőt, még az általában nyugodt Dimitri is kiabált. Mikhail mindenáron le akart csapni a kikötőben garázdálkodókra, Dimitri csak azt mondogatta, hogy mit hogyan kellene, és túl nagy a kockázat, én pedig nem akarta elhinni, hogy az ukránok még mindig élnek, és nem is voltam hajlandó harcolni még egyszer ellenük. Én megtettem a magamét, és akiket én egyszer megölök, azok nem élnek tovább. Ezt a véleményemet közöltem is velük. Az újabb ordítozásra én is emeltebb hangon folytattam:
- Mikhail, nem, nem és nem! Nem lehet megcsinálni! - ordítottam továbbra is, mindene egyes szó mellé rácsaptam az asztalra. Ez csak kcisit növelte a kaotikus állapotokat.
- Mikhail tényleg nem tehetjük ezt, nagyon figyelnek ránk a rendőrök - Dimitri legalább hatodszorra kiabálta el ezt.
- Csönd legyen! Hagyjátok abba - Mikhail teli torokból üvöltötte, miközben egy pisztollyal hadonászott. Itt már azt hittem, hogy le fog lőni, felkészültem az ugrásra, de azért még folytattam a kiabálást. Először én hagytam abba a kiabálást, amikor megláttam az ajtóban a megkövülten álló lányt. Ezután Mikhai is abbahagyta, végül Dimitri is.
- Vlad - mondta rosszkedvűen Mikhail - bemutatom neked Phoenixet. Ő kíséri el az embereidet, hogy lerúgjátok azt a bandát.
- Üdv - ráztam kezet a lánnyal, és csodálkozva tapasztaltam, hogy a nőnek majdnem olyan erős a szorítása, mint nekem. Vagy legalábbis nőhöz képest elég erős volt.
- A terv a következő - hajolt át Mikhail az asztal felett, miközben én, Dimitri és Phoenix helyet foglaltak a fotelekben. A harmadik percben kicsit megborzongtam: életemben nem hallotamt még ilyen rizikós tervet!

 A két kocsi lefékezett a raktárhoz közel. Hat emberemmel, és karabélyommal felszerelkezve kiadtam a parancsaimat: Embereim, szintén AK-47 karabélyokkal felálltak a ládák mögött, hosszú, elnyújtott csatárláncba, miközben én és Phoenix beszélgettünk egy utolsót:
- Biztos, hogy meg tudod csinálni? - bizonytalankodtam még mindig. Nem lehetett hibáztatni: Soha nem találkoztam még női harcossal. persze ekkor még nem ismertem Lucyt sem.
- Bízz bennem. Nem verlek át - mosolygott elégedetten a nő.
- Mikhail szerint profi bérgyilkos, besurranó és morbid szadista állat vagy. Hogy bízzak benned?
- Tudsz mást tenni? - csendült fel egy kis ingerültség a nő hangjában.
- Persze - vágtam rá magabiztosabban, mint valójában gondoltam belül - ezer lehetőség közül is tudnék választani.
- Akkor is bízz bennem - felelte egy másodpercnyi csönd után Phoenix - Adj tizenöt percet, és ha nem bízol bennem továbbra sem, akkor elismerem, hogy elbuktam.
- Ennyit megígérhetek - csóváltam szomorúan a fejemet. Biztos voltam benne, hogy ő ezentúl nem találkozik majd a fejével - Bár ennyi idő alatt akár mindannyian meghalhatunk.
Felhúztam gépkarabélyomat, és a lány lopakodó alakja után nézetem. Rápillantottam az órámra, és halkan elsuttogtam egy mondatot: A negyed óra elindult!

 A robbanás, és lövések zaja erősödött, de valahogy meghallottuk a lány kiáltását. Mindannyian lassan lopakodtunk, pedig láttuk a füstöt, és tudtuk, hogy csak csökkentjük a lány esélyeit. Senki sem hibáztathatott volna: Az embereim élete fontosabb volt, mint azé a bérgyilkosé, aki - a lövések folyamatossága alapján - velem, és a Bratva felével is elbánna. De azért beértünk, készen a visszavonulásra, karabélyt szegezve. Tűzzel árasztottuk el a termet, és az ellenséget másodpercek alatt felszámoltuk. Én meg is láttam a lányt, aki törmelékek alatt feküdt. Odarohantam, miközben embereim továbbra is lőttek. Kihámoztam a törmelék alól, és bekísértem az egyik kocsiba. A túlélők pár perc múlva kezdtek visszaszállingózni. Próbáltam beszélgetni a lánnyal, de nem volt könnyű, így inkább hagytam. Megmondta a címet, én elvittem oda. Útközben - persze ez sem segítette a dolgomat - a lány elájult. Ekkor már szó sem volt róla, hogy egyszerűen kiteszem őt. A ház előtt egy leírhatatlan külsejű, nálam kicsivel öregebb férfi állt, aki nem éppen atyai szigorral nézett rám. Néhány pillanatig azt hittem, hogy a kissé vérző, és ájult lány okán ordítva rámront, de végül csak annyit kérdezett, elfojtott nemtetszéssel, hogy:
 - Mi történt?
 - Nem tudom - vágtam rá - Kérdezd meg ezt az egyszerűnek és törékenynek tűnő nőt! Én mosom kezeimet - visszaszálltam a kocsiba, intettem, és elhajtottam, miközben a férfi szépen bevonszolta a lányt a csöndes és üres utcáról a házba. Én rögtön el is indultam Mikhailhoz, hogy bocsánatot kérjek, és jelentsem a történteket.
 - Vlad, öregem - fogadott mosolyogva, ami egy kicsit meglepett - Köszönöm!
 - Mr. Faustin, bocsásson meg, amiért ordibáltam, és a keresztnevét használtam - Területi vezetőként sem használhattam volna, habár ott, a társalgás elején felhatalmazott rá - De megcsináltuk.
 - Így van, Vlad! és ezért meg is kapod a fizetségedet!  - elővett egy kis táskát, és a kezembe nyomta. Kacsintott, és folytatta - Ne nyisd ki, egészen addig ne, amíg nem értél haza. Aztán majd beszélünk. Viszlát - intett, és az elbocsátás félreérthetetlen volt. Fogtam a táskát, és hazavittem. Otthon, az ágyon ülve kinyitottam, és káprázni kezdett a szemem: A táskában a gyenge, nyugtató hatású, ritka drog, a Laxi volt! Legalább öt kilónyi. Viszonylag sokat ért, de nem volt túlságosan káros, csak segít leküzdeni az idegességet, és a szervek problémáit. Ekkor döntöttem: Egy kilót én használok föl, szépen és lassan, a többi négyet pedig eladom a kereskedőknek.
 S mintha ez nem lett volna elég, a következő nap megjött még egy csomag: Egy fehér papírba csomagolt, húszezer dollár összegű csekk, amin egy főnix felületes rajzát vettem ki. Megborzongtam, és töprengeni kezdtem: mit kezdek majd ennyi pénzzel? Nem volt helyes válasz.