Mikhail hívott engem a telefonon. Előre tudtam, hogy viszonylag érdektelen dologgal kereshet meg, mivel az akcióval teli megbízásaim szakasza lezárult. Jómagam is elkényelmesedtem kissé, a Bratva pedig lassan, de biztosan fejlődött tovább. A védelmi pénzek szépen folytak, a bár is sokat hozott, így elég nagy jólétben éltem. Sergei ellenben egyik napról a másikra élt, és inkább edzett, mint pihent. Nem értettem, hogy miért teszi, de elfogadtam, hogy így vezeti le az energiáit és a lakása elvesztése miatti fájdalmát.
 - Vlad, lenne egy fontos feladatom számodra - kezdte rögtön Mikhail.
 - Kell hozzá az AK? - kérdeztem reménykedve. Egy kis akció nekem is hiányzott.
 - Nem.
 - A sörétesem? - kissé kevésbé bizakodó hangon tettem fel a kérdést.
 - Nem, az sem kell.
 - A pisztolyom? - már-már letörten, de csöppnyi átéléssel hangzott a kérdés.
 - Még arra sem lesz szükséged!
 - A kés vagy a baseballütő? - teljesen reményvesztetten tettem fel a kérdést.
 - Nem, de Vlad, mi lenne, ha hagynád, hogy elmondjam? - Mikhail kissé éles hangon kérdezte ezt, én pedig rögtön átéreztem, hogy fontosnak tartja küldetésemet. Talán mégis érdekes lesz...
 - Persze, Mr. Faustin, csak tudja, hogy elég régóta nem volt részem komoly akcióban.
 - Értem, Vlad, értem. majd kisütünk valamit. Dimitri nagy lépésre készül, és te az elsők között vagy, akiket elhív majd az akcióra, de addig is... - lelkesedésem azonnal lelohadt. Mikhail biztosan valami unalmas feladatot ad majd - Mit szólnál, ha néhány hírességet megkocsikáztatnál?
 - Arra céloz, hogy kössek a lábukra kötelet, és húzzam őket halálra a kocsi után - ismét érdeklődve kérdeztem ezt. Szinte felvillanyozódtam az új lehetőségtől. Nem éppen az én stílusom volt, de akció az akció.
 - nem arra céloztam! - Mikhail most tényleg dühös volt - Arra gondoltam, hogy beülnek melléd a kocsiba, és elfuvarozod őket a Perestroikába. Most. Indulj.
 - Igenis, Mr. Faustin - Csüggedten bontottam a vonalat.
 Mikhail nem mondott valótlant. Bár nem volt kifejezetten izgalmas ezeket a hírességeket szállítani, nem volt éppen érdektelen sem. Az első egy énekesnő és a párja volt, velük nem sikerült túlságosan a párbeszéd, mivel egy egyszerű sofőrnek néztek. A második egy "Cody Comedy" nevű mozgó poéntár volt, akit szintén mikhail alkalmazott. Vele elég hamar összebarátkoztunk.
 - Vlad, Vlad...
 - Igen?
 - Melyik a kedvenc orosz városod?
 - Hát, talán Moszkva. Miért?
 - Lefogadtam volna, hogy Vladimirivostok - majdnem lekanyarodtam az útról a nevetéstől.
 Ezután még egy zsonglőr utazott a kocsimban, aki még itt is néhány labdával próbált szórakozni. A harmadik megállás után szóltam, hogy ha több labdát ejt el, akkor azt nem szedjük össze. Ezután nyugton maradt, és csendesen üldögélt.
 Az utolsó fuvarban két brit katonának öltözött ember kellett elszállítanom, akik némajátékkal szórakoztatják majd a nézőket. Nem volt kellemes velük utazni, mert szerepükből kilépve végre iszonyú mennyiségűt beszéltek. mindenről. Ha láttak egy járókelőt, egy rendőrt, egy autót, a napot, egy épületet, mindenről... Félőrülten az idegességtől álltam meg a kabaré előtt.
 Mikhail néhány keresetlen szóval megköszönte munkámat, és ötszáz dollárral utamra bocsátott. Egy utolsó mondatot kiáltott még utánam:
 - Vlad, ha látod Sergeit, akkor szólj, hogy jelentkezzen a házamban szombaton hat körül.
 - Igenis, Mr. Faustin - beszálltam a kocsiba, és elhatároztam, hogy kifaggatom Sergeit, vajon miben mesterkedik. Az biztos, hogy valami titok lappangott a háttérben.