A rádiótelefon csörgésére ébredtem. Nos nem épp a legjobb állapotomban talált engem a telefon: Arcom borostás volt, minden tagom fájt a kényelmetlen tábori ágytól, amit a Comrades Bar felső emeletén állítottam fel. Gyorsan felkaptam a telefont, és pont elkaptam a férfi hangját, amint egy másik embernek mondja:
 - Nem veszi fel.
A hang tompán szűrődött át hozzám, valószínűleg letakarták a kagylót, hogy ne halljam, ha mégis felveszem.
 - Hallom, Mr. Shwartz. - szóltam bele olyan frissen, amilyen frissen csak tudtam. Elég gyengén szimulálhattam az éber őrt, de a másiknak ez aligha tűnt fel.
 - Mr. Glebov, bajban vagyok. mit szólna, ha eljönne néhány megbízható emberével az erődömbe? - az ideges hang aztán felébresztett, jobban, mintha egy pohárnyi kávét ittam volna meg.
 - Miben, Mr. Shwartz? Bajban van?
 - Én konkrétan nem... De ennél nagyobb baj is lehet! - kissé pánikszerű hangjára valakinek a csitító hangját hallottam, majd más vette át a telefont.
 - Helló, Vlad! - ismertem fel Lucy hangját. Nyugtázta köszönésemet, majd folytatta ott, ahol főnöke abbahagyta  - Az Ancellotti-család azért erős, attól függetlenül, hogy sajátos harcba bocsátkoznak mindenkivel, akit el tudnak érni. Köztünk Mr. Shwartz területeit is.
 - Szóval mit szeretnél tőlem? - kérdeztem várakozva. Lucy kuncogott.
 - Nem én, hanem Mr. Shwartz. Bandaháború alakul ki az Algonquin -i területeknél. A mi központunk Bohan, és ott szilárd a szervezet, de Algonquinban még gyenge. Magyarán te, én néhány emberem, és ha van pár barátod, akkor ők is elmegyünk, és elkapjuk a fosztogatókat.
 - Jó! Mikor?
 - Mikor? - nevetett fel a lány még egyszer - Most!

 - Nem tetszik ez nekem. - morogta Sergei. Már fél órája ültem vele, Lucyvel és Shwartz egyik emberével a kocsiban, és vártunk. Lucy eddig azzal foglalkozott, hogy összebarátkozzon barátommal, amit a marcona orosz mereven elutasított. Az első öt percben legalábbis. Aztán már kicsit jobbra fordult a helyzet, és elkezdtek beszélgetni, amibe hamarosan én is becsatlakoztam. Az egyetlen csöndes ember a szerencsétlen volt, aki ott ült hármónk között egy pisztollyal, amit még életében nem használt. Hirtelen berregést hallottam, amit nem is lehetett volna összetéveszteni mással.
 - Motorok? - kérdezte hitetlenkedve Sergei.
 - PCJ-600 mindegyik, ha kíváncsiak vagytok rá. - szólalt meg a negyedik kerék, és hármónk pillantásának súlya alatt kissé összehúzódva tovább makogott - Az eligazításon mondták, hogy az Ancellottik a... szóval, hogy ők... és gyengék... albánok. Igen. - nyelt egy nagyot és csöndben maradt. A motorok közben megálltak egy üzlet előtt, és a sofőrök illetve kísérők kis csoportja benyomult a helységbe. Egy gyémántüzlet volt. Bentről lövések hallatszottak, majd egy ordítozó öltönyös alak hátrált ki az ajtón visszafelé lövöldözve.
 - Itt az idő! - szóltam kemény hangon. Felhúztam a pisztolyomat, Sergei a sörétesét, Lucy egy Micro-UZI -t, a negyedik tag pedig a pisztolyát. Kiszálltunk, és elindultunk a bolt felé. Hiba volt. Rögtön két Futo állt meg, három-három emberrel, akik pisztoly- és puskatűzzel árasztottak el minket. Beugrottunk a kocsi viszonylagos fedezéke mögé, és vártunk. amint elcsöndesedett a fegyverek zaja felálltunk, és lőttünk. Nem volt kegyelem, nem adtunk, de nem is kértünk. Mindenki meghalt. Ekkor a bolt felől is tüzet nyitottak. Engem valaki hatalmas erővel kapott fel, és lökött arrébb a levegőben, Lucy ott repült mellettem. Felismertem Sergei hihetetlen erejét. Rosszul érkeztem a földre, a bokám alighanem ki is ficamodott. A negyedik kerék, akinek a neve sehogysem jut eszembe szintén mellettem landolt, majd Sergei is megérkezett. A két Futo takarásában voltunk. Sergei kinyitotta az ajtót, és lábbal előre bemászott. Lucy odatérdelt a fejéhez, majd bólintott. A férfi iszonyatos erővel beletaposott az ajtóba, mire az kiszakadt a helyéből. Lucy tüstént áttüzelt a férfi feje felett, én és a negyedik kerék pedig a kocsi elejénél, illetve hátuljánál tüzeltünk. Én ott térdeltem, ahol azelőtt földet értem, a társam viszont odamászott. Most láttam, hogy vérzik: bal vállába fúródott a lövedék. Nagy nehézségek árán felálltam, és lőttem. Az utolsó ember elterült. Lucy intett, hogy menjek vele a boltba, de csak sérült bokámra mutattam, és fájdalmasan grimaszoltam. A lány néhány szót mondott Sergeinek, aki felkapott engem, és berakott a kocsi hátsó ülésére, majd az anyósülésre ültette a negyedik embert. Ő maga a sofőrülésre ült, és várt. lucy érkezett meg, kezében egy aktatáska, majd beült mellém.
 - Mi ez? - mutattam a táskára.
 - Gyémántok. - válaszolta mosoly nélkül - Hívd kérlek Shwartzot. Kérdezd meg, hogy mit csináljunk velük.
A párbeszéd rövid volt. Fáradtan letettem a mobilt, és odafordultam barátaimhoz.
 - Mr. Shwartz azt szeretné, hogy vigyük el a gyémántokat az erődbe. Megtesszük?
 - Meg hát! - kiáltotta feltüzelten Sergei. Nem volt időnk lelkesedni: Négy Futo, és legalább ugyanennyi motor csapódott be mellénk, rajtuk dühös albánokkal.
 - indulj! - ordítottuk mindannyian, és kezdtünk el vadul lőni. A gyémántok szállítása megkezdődött... (Folytatás a Shwartz megbízásai 3. részben)