Vladimir Glebov Naplója

 Az eső végigsöpört a kikötőn. A por és a piszok sártengerré változott, amiben senki sem szívesen lépegetett volna. A hajók ki-, és berakodását megszüntették, az embereket visszarendelték a mólók mellől, a hajókat leláncolták, az összes elektromos áramforrást kikapcsolták, csak a raktárak világítását nem. A nagy esőcseppek úgy kopogtak a kocsi ablakán is, akárcsak odakint is, és a járműtől legfeljebb két méterre lehetett pontosan látni.
Két férfi ült a járműben, mindketten egy-egy Tec-9 géppisztolyt tartottak a kezükben. Mióta a zsoldosok, és a két területi vezető kiűzték az ukránokat a kikötőből, a Bratva irányította az itteni drogüzleteket. Az utóbbi két napig legalábbis nem sértették meg a területi jogaikat. De ez is megváltozott, és erre a legjobb példa a két őr jelenléte volt.
Az egész akkor kezdődött, amikor egy sikeresnek tűnő drogüzlet közepén egy csomó idegen kezdett el lőni rájuk egy motorcsónakról. Ezután a Bratva tagjai egyesével, kettesével elkezdtek eltünedezni. A kisebb szállítmányok is hiányosan értek partot. És két nap alatt tizenhat ember és közel négyszázezer dollár értékű drog tűnt el.
Az egyik őr nyugtalanul felnézett, mert mintha látott volna valaki az esőben. Felkapcsolta a reflektorokat, és három embert láttak. Felkiáltott, és felkapta géppisztolyát, mire társa is célzott.
Minden irányból lövedékek kopogtak az autón, betörték a szélvédőjét, az ablakát, átlőtték az ajtókat, és szétlőtték az őröket. A jármű belsejében káosz uralkodott, mindent elöntött a vér. A sofőr kinyitotta az ajtót, és több sebből vérezve kizuhant az eső áztatta betonra. Egy férfi lépett oda mellé, és egy revolvert tartott az arcába. Csupán egy mondatot mondott:
- Ez a hely a kolumbiaiak területe!
Egy utolsó lövés eldördült.
A csoportból kivált néhány tag, és odalépett a kolumbiaiak vezéréhez.
- Ha legyőztétek a Bratvát, akkor igényt tartunk a területeik egy részére, amiért megtámadtak minket.
- Ne félj - szólt reszelős nevetés közben a vezér - Egy Diaz mindig állja a szavát, és az ukrán banda is híres lesz!
Otthagyták a kocsit, amiből még mindig szólt a kísérteties zene, a Gruppa krovi. A halott őrök vére lassan, de biztosan kezdett felhígulni a rengeteg esővízben, miközben valaki már felírta őket a veszteséglistára...

 Mindent összevetve tökéletesen elégedett lehettem önmagammal. Elég fiatal voltam már akkor is, amikor elértem a területi vezetőséget a Bratvában, és ehhez a címhez nem kevés vér tapadt, amit barátommal, Sergeijel ontottunk ki közösen. A sors különös fintora, hogy bár területi vezető lettem hamar, ezután már nem léptem tovább a ranglétrán. Minden képességem megvolt, hűséges is voltam, elég ügyes is, jó harcos, és mégis megmaradtam annak, ami. Talán pont ez volt a probléma: Mind a két főnököm, Mikhail Faustin is, és Dimitri Rascalov is kifordultak magukból, az egyik szépen lassan egy dühöngő őrültté, a másik pedig egy alattomos kígyóvá vált.
Az ágyamon heverésztem, és relaxáltam, a telefonom vert fel a pihenésből, és pont Mikhail hívott. Elég rossz előérzettel vettem fel a telefont, és szóltam bele:
- Halló, itt Vlad - hangom talán egy kicsit egykedvűen csengett, bár belül megfeszültem. Éreztem, sőt tudtam, hogy lesz valami rossz. Valami nagyon rossz. Kissé fásult voltam, de nem figyelmetlen.
- Vlad, öreg, gyere a villámba! - Mikhail legalább annyira volt ingerült, mint amennyire én feszült. Valami volt a háttérben, amit nem láttam, nem láthattam, és ez nagyon idegesített. Kit ne zavart volna, ha tudtán kívül történnek a dolgok?!
- De... - akartam rögtön kérdezni, de Mikhail nem hagyta. Tényleg fontos lehetett, ha ennyire ideges volt.
- Nincs de! Gyere - hangja keményen csendült, és átkozódva letettem a telefont. Felkászálódtam, és készülődni kezdtem:
Gyorsan felkaptam a ruháimat: Világosbarna puhanadrág, szürke garbó, kék sportzakó és barna, bőrből készült, öltönyhöz való cipő. Megsimogattam a bajszomat, egy terjedelmes és szép kapufabajuszt, amit az utóbbi hetek alatt növesztettem meg. Büszke voltam rá, hiszen ez volt az első igazi attribútumom: A bajusz. Magamhoz vettem a fegyvereimet: Egy pisztolyt, és egy AK-47 -et. Mind a kettőt megbízásaim során szereztem, és ki is csinosítottam: Sarló és kalapács, vörös festék, és hasonlóak tették őket egyedivé. Akárcsak a használójukat, engem!
Lerobogtam a lépcsőn, majd beszálltam kocsiba (Egy lendülettel!), és a rendszabálykora fittyet hányva vad tempóval elrobogtam főnököm villájáig. Furcsa és szerencsé módon nem is próbáltak leakasztani a zsaruk sem.
A küszöbön kissé rendbeszedtem arcvonásaimat, majd bekopogtam. Mikhail egyik testőre nyitott ajtót. Fekete, jól szabott öltönyt viselt, de azért a hónaljnál kissé ráncolódott: ppisztolyt hordott alatta.
- Helló, B. Bemehetek? - kérdeztem, és már lépetem is be. Megtehettem: Területi vezető voltam, és különleges kiutasítás nélkül be kellett engednie 5.00-22.00 között bármikor.
- Vlad, Mr. Faustin az irodában vár téged - kiáltott még utánam kissé bambán. Pár napig neheztelni fog, de ennél komolyabbra nem számítottam.
Sötét arccal léptem be az irodába, ahol csak egy lámpa égett, és a függönyöket összehúzták. A sötétben alig rajzolódott ki Mikhail alakja a nagy íróasztal előtt. Bólintottam, és leültem. A nyugalom nem tartott sokáig.

- Nem lehet ezt megcsinálni, Mikhail! - üvöltöttem teli torokból, meglehetősen bátran, hiszen a főnököm volt. De én voltam az egyike azon keveseknek, akiknek a régi idők emlékére megengedték, hogy Faustint Mikhailnak hívjam. Na és persze az ordítást az idegesség számlájára írták később, de azért volt egy helyzet, amiko Mikhail majdnem lelőtt. Most mind a ketten ordítottunk, sőt, még az általában nyugodt Dimitri is kiabált. Mikhail mindenáron le akart csapni a kikötőben garázdálkodókra, Dimitri csak azt mondogatta, hogy mit hogyan kellene, és túl nagy a kockázat, én pedig nem akarta elhinni, hogy az ukránok még mindig élnek, és nem is voltam hajlandó harcolni még egyszer ellenük. Én megtettem a magamét, és akiket én egyszer megölök, azok nem élnek tovább. Ezt a véleményemet közöltem is velük. Az újabb ordítozásra én is emeltebb hangon folytattam:
- Mikhail, nem, nem és nem! Nem lehet megcsinálni! - ordítottam továbbra is, mindene egyes szó mellé rácsaptam az asztalra. Ez csak kcisit növelte a kaotikus állapotokat.
- Mikhail tényleg nem tehetjük ezt, nagyon figyelnek ránk a rendőrök - Dimitri legalább hatodszorra kiabálta el ezt.
- Csönd legyen! Hagyjátok abba - Mikhail teli torokból üvöltötte, miközben egy pisztollyal hadonászott. Itt már azt hittem, hogy le fog lőni, felkészültem az ugrásra, de azért még folytattam a kiabálást. Először én hagytam abba a kiabálást, amikor megláttam az ajtóban a megkövülten álló lányt. Ezután Mikhai is abbahagyta, végül Dimitri is.
- Vlad - mondta rosszkedvűen Mikhail - bemutatom neked Phoenixet. Ő kíséri el az embereidet, hogy lerúgjátok azt a bandát.
- Üdv - ráztam kezet a lánnyal, és csodálkozva tapasztaltam, hogy a nőnek majdnem olyan erős a szorítása, mint nekem. Vagy legalábbis nőhöz képest elég erős volt.
- A terv a következő - hajolt át Mikhail az asztal felett, miközben én, Dimitri és Phoenix helyet foglaltak a fotelekben. A harmadik percben kicsit megborzongtam: életemben nem hallotamt még ilyen rizikós tervet!

 A két kocsi lefékezett a raktárhoz közel. Hat emberemmel, és karabélyommal felszerelkezve kiadtam a parancsaimat: Embereim, szintén AK-47 karabélyokkal felálltak a ládák mögött, hosszú, elnyújtott csatárláncba, miközben én és Phoenix beszélgettünk egy utolsót:
- Biztos, hogy meg tudod csinálni? - bizonytalankodtam még mindig. Nem lehetett hibáztatni: Soha nem találkoztam még női harcossal. persze ekkor még nem ismertem Lucyt sem.
- Bízz bennem. Nem verlek át - mosolygott elégedetten a nő.
- Mikhail szerint profi bérgyilkos, besurranó és morbid szadista állat vagy. Hogy bízzak benned?
- Tudsz mást tenni? - csendült fel egy kis ingerültség a nő hangjában.
- Persze - vágtam rá magabiztosabban, mint valójában gondoltam belül - ezer lehetőség közül is tudnék választani.
- Akkor is bízz bennem - felelte egy másodpercnyi csönd után Phoenix - Adj tizenöt percet, és ha nem bízol bennem továbbra sem, akkor elismerem, hogy elbuktam.
- Ennyit megígérhetek - csóváltam szomorúan a fejemet. Biztos voltam benne, hogy ő ezentúl nem találkozik majd a fejével - Bár ennyi idő alatt akár mindannyian meghalhatunk.
Felhúztam gépkarabélyomat, és a lány lopakodó alakja után nézetem. Rápillantottam az órámra, és halkan elsuttogtam egy mondatot: A negyed óra elindult!

 A robbanás, és lövések zaja erősödött, de valahogy meghallottuk a lány kiáltását. Mindannyian lassan lopakodtunk, pedig láttuk a füstöt, és tudtuk, hogy csak csökkentjük a lány esélyeit. Senki sem hibáztathatott volna: Az embereim élete fontosabb volt, mint azé a bérgyilkosé, aki - a lövések folyamatossága alapján - velem, és a Bratva felével is elbánna. De azért beértünk, készen a visszavonulásra, karabélyt szegezve. Tűzzel árasztottuk el a termet, és az ellenséget másodpercek alatt felszámoltuk. Én meg is láttam a lányt, aki törmelékek alatt feküdt. Odarohantam, miközben embereim továbbra is lőttek. Kihámoztam a törmelék alól, és bekísértem az egyik kocsiba. A túlélők pár perc múlva kezdtek visszaszállingózni. Próbáltam beszélgetni a lánnyal, de nem volt könnyű, így inkább hagytam. Megmondta a címet, én elvittem oda. Útközben - persze ez sem segítette a dolgomat - a lány elájult. Ekkor már szó sem volt róla, hogy egyszerűen kiteszem őt. A ház előtt egy leírhatatlan külsejű, nálam kicsivel öregebb férfi állt, aki nem éppen atyai szigorral nézett rám. Néhány pillanatig azt hittem, hogy a kissé vérző, és ájult lány okán ordítva rámront, de végül csak annyit kérdezett, elfojtott nemtetszéssel, hogy:
 - Mi történt?
 - Nem tudom - vágtam rá - Kérdezd meg ezt az egyszerűnek és törékenynek tűnő nőt! Én mosom kezeimet - visszaszálltam a kocsiba, intettem, és elhajtottam, miközben a férfi szépen bevonszolta a lányt a csöndes és üres utcáról a házba. Én rögtön el is indultam Mikhailhoz, hogy bocsánatot kérjek, és jelentsem a történteket.
 - Vlad, öregem - fogadott mosolyogva, ami egy kicsit meglepett - Köszönöm!
 - Mr. Faustin, bocsásson meg, amiért ordibáltam, és a keresztnevét használtam - Területi vezetőként sem használhattam volna, habár ott, a társalgás elején felhatalmazott rá - De megcsináltuk.
 - Így van, Vlad! és ezért meg is kapod a fizetségedet!  - elővett egy kis táskát, és a kezembe nyomta. Kacsintott, és folytatta - Ne nyisd ki, egészen addig ne, amíg nem értél haza. Aztán majd beszélünk. Viszlát - intett, és az elbocsátás félreérthetetlen volt. Fogtam a táskát, és hazavittem. Otthon, az ágyon ülve kinyitottam, és káprázni kezdett a szemem: A táskában a gyenge, nyugtató hatású, ritka drog, a Laxi volt! Legalább öt kilónyi. Viszonylag sokat ért, de nem volt túlságosan káros, csak segít leküzdeni az idegességet, és a szervek problémáit. Ekkor döntöttem: Egy kilót én használok föl, szépen és lassan, a többi négyet pedig eladom a kereskedőknek.
 S mintha ez nem lett volna elég, a következő nap megjött még egy csomag: Egy fehér papírba csomagolt, húszezer dollár összegű csekk, amin egy főnix felületes rajzát vettem ki. Megborzongtam, és töprengeni kezdtem: mit kezdek majd ennyi pénzzel? Nem volt helyes válasz.

 Vladislav története, ahogy utóbb elolvastam, itt félbemaradt. Valamiért nem jutott eszébe továbbírni, tehát rám várt a feladat, hogy felelevenítsem a történteket. Onnan írom ezt, ahol az ő történetében szétváltunk, én a házba indultam, ő a kertben haladt tovább.
 A vascsövet tartva óvatosan lépkedtem a márványpadlón. Az előszobában egy alvó őr ült, mellére bukó fejjel. A csővel egy kissé meghosszabbítottam a felelőtlen férfi álmát. Az ütés fémesen puffant, és erre lépteket hallottam a közelben levő konyhából. Ketten voltak. Az első lomha ütése elől kitértem egy könnyű testcsellel, amitől rögtön a másik fickó előtt bukkantam fel. meglepődött, de nem volt ideje még kiáltani sem: Háromszor sújtott le az öklöm az arcába. Ekkor hallottam meg a másik rohanó lépteit, lebuktam, megragadtam az ájult őrt, megpördültem és hozzávágtam a másikhoz. Az is elterült, én pedig egy ütéssel őt is ártalmatlanná tettem. Még tovább kellett mennem, hogy megkeressem Tomot. Az első ajtót kinyitva csak egy öltözőfülkét találtam, néhány kabáttal, és egy, az őrök által hordott fekete öltönyt. A második ajtó mögött megtaláltam Tom irodáját. Egy aktatáska is feküdt az asztalon, és amikor kinyitottam, azt hittem, hogy elájulok ott helyben! Legalább húszezer dollár volt benne, ízlésesen tízdarabos csomagokba kötve. mindegyik bankó százas volt, frissen nyomott. mellettük egy levelet találtam:
 "Drága Baley!

Örömmel hallom, hogy megy az üzlet, és köszönöm, hogy leszállítottad a fegyvereket. Még nem sikerült átvennem, de az emberim látták, amikor ledobtad arra a szeneshajóra. De megegyeztünk: A Humboldt Riverben úszó szénszállítók közül a másodikra dobod, nem a harmadikra. Bizonyára tévedés történt, de ilyenekre figyelj! Ahogy mondtam, leszállítottam a pénzt: Huszonötezer, teljesen tiszta és friss!
Használd egészséggel.
 Barátod:
     Frederic Oswald Carver"
Huszonötezer dollár! Kinyitottam az ablakot, és leeresztettem az aktatáskát. Ezután gyorsan kisiettem a szobából. A harmadik ajtó szigetelt volt, éreztem, hogy valami készülőben van. Kinyitottam. Az arcomba csapott a fény, és a félhomály után megvakított.
 - Üdvözlöm, Mr. Brilev - hangzott a gúnyos hang.
 - Fordulj fel, Baley! - sziszegtem ellenségesen.
 - Ó, ez nem szép - a látásom kitisztult, és láttam, hogy a férfi az ablak előtt áll, és pisztolyt szegez rám. még mindig gúnyosan beszélt, és tekintetében is gúny látszott. A vérem felforrt - Hát eljöttél ide?
 - Megöllek!
 - Nem fogsz. Add fel, Sergei!
 Felemelte a pisztolyt, hogy lőjön, kintről azonban sikoly hallatszott, majd hirtelen áttört az üveg egy pontot, és egy kéz jelent meg. Elkapta Baly nyakát, és húzta. A férfi másik oldalán is áttört az üveg, és megjelent a kar párja, egy véres kést szorongatva.
 - Vladislav, ne! Ő az enyém - üvöltöttem. Az üveg áttört, ahogy a barátom átugrott rajta, maga alá temetve Baleyt.
 - Hogyan akarod megölni? - kérdezte kissé meglepődötten.
 - A tetőn! - válaszoltam - az egyik ablak alatt van egy aktatáska. Ne nyisd ki, csak vidd el a kocsihoz! Aztán várj rám.
 Vladislav szótlanul eltávozott, én pedig nyakánál fogva húztam magam után a férfit. A lépcsőnél egy férfi állt, meglehetősen idegesen. A vascső egyetlen mozdulatával elintéztem, és haladtam tovább a lépcsőn. Ki az erkélyre, ahol megint állt egy őr. Ezt egyszerűen hátba taszítottam, mire kizuhant az erkélyről. A kerítés éles rácsán végezte, felnyársalódva. Magam elé löktem Baleyt, és odanyomtam pisztolyát az arcához.
 - Nos, Tom? Ki hal ma meg? - kérdeztem gúnyosan. Maró gúny volt, talán kissé szánalmas is, de jólesett.
 - Legyél boldog: Fordulj fel, Sergei - nyögte elhaló hangon.
 - Köszönöm szépen! Apropó, ki az a Frederic Oswald Carver?
 - Egy üzleti partnerem - mondta elhaló hangon - de neked ehhez semmi közöd.
 - Tévedsz, felvettem a pénzt, és majd elmegyek a csomagért is!
 - Mi? nem teheted meg - irtózatos haragra gerjedt, és ez adott neki erőt. A pisztolyt elejtettem, ő pedig véletlenül lerúgta az erkélyről. Dulakodtunk, engem a gyűlölet, őt az őrült harag, és a halálfélelem erősítette meg. Öklei géppuskaként püfölték a mellkasomat, de mintha meg sem éreztem volna, felemeltem a levegőbe, és teljes erőből elhajítottam. Ordítva és visítva szelte a levegőt, és rázuhant egy fekete terepjáróra, ami a ház előtt állt. Siettem Vlad után, le a kocsiba, mert a távolból meghallottam a sziréna hangját.

 A szénszállító hajón egy nagy láda állt, rajta a Frederic Oswald Carver felirattal. A ládát csak nehezen tudtuk feltörni, de a tartalma meggyőzött minket arról, hogy megérte kockáztatni. Két darab katonai mesterlövészpuska volt, lézeres célzóval, távcsővel, infravörös szemüvegekkel, és kétszáz-kétszáz tölténnyel.
 - Tehát ez itt huszonötezer dollárt ér? - kérdezte ámulva Vladislav.
 - De nem nekünk - mondtam keményen - a pénz felét a Bratvának adjuk, a másik felén osztozkodunk. A két puskát szintén odaadjuk a Bratvának, jó?
 - Persze - rezzent össze a társam - Jó lenne egy kicsit magasabb rangra kerülni, nem?
 - A legjobb gengszterek vagyunk, megoldjuk!
Bizakodva hagytuk el a hajót a csomaggal, és adtuk át a pénzt, illetve a fegyvereket is Mr. Faustinnak. Ő kitörő örömmel fogadta, és nem nagyon érdekelte, hogy hogyan szereztük meg őket.
Utolsó érdekességként idemásolom azt az újságcikket, ami a fegyverek elrablása utáni napon olvastam az újságban:

"Éjszaka, huszonegy óra tájban kigyulladt egy villa Dukes -ban. A tulajdonos Tom Baley volt, akit az előző napon gyilkoltak meg brutálisan, több testőrével együtt. A nemes adakozóról, és alapítványok támogatójáról kiderült, hogy valójában alvilági figura volt, aki fegyverekkel kereskedett a San Fierro -i gengszterekkel. Az éjszakai tűz előtt a maradék testőröket és feleségét feldarabolták, és felhalmozták egy kocsiban. A házat felgyújtották több olajoskannával, és egy drága szivarral, aminek maradványait megtaláltuk a kertben. A kerítésen ez a felirat állt: Ne szórakozz a nagyobbakkal! Reméljük mindenki számára bizonyossá vált, hogy a gengszterek világába belépni halálos..."
És így tovább, minden lezárult.

 Mostanában Sergei kezdett kiesni a világból. Nem beszélt senkivel, nem próbált kapcsolatot tartani, a boltot bizonytalan ideig bezárta, és csak egy dolgot csinált: edzett. Nem egyszer említettem meg neki, hogy lassan hasonló lesz egy testépítőhöz, nem figyelt rám. Napokra tűnt el és végül felhívott, hogy vigyem haza a pusztából. Lőpróbákat tartott, és egyre komorabb lett.
 Ma elmentem a lakásába, és nagyon meglepődtem a változáson. Eddig, hiába voltam olyan sokat vele, sosem tűnt sokkal magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony. Most azonban fölém tornyosult. Mind a kétszázhárom centiméternyi magasságával. Csak a szokásos kordbársony nadrág, és bőrcipő volt rajta, így láthattam a két hónapig tartó tréning eredményét: Egész felsőteste csupa izom volt. Két karja, mint hatalmas fémkezek. Elvigyorodott ámuló tekintetemre:
 - Mi az, Vladislav?
 - Sergei, mit akarsz ilyen izomzattal? A repülők önmaguktól is felszállnak, nem kell őket hajítani - hebegtem. Ő felvette vörös garbóját, és sportzakóját.
 - Harcra készülök, Vladislav - mondta keményen - Véres harcra.
 - Nem Vladislav a nevem, és ugye nem azok ellen, akik rádtámadtak?
 - De - súgta ádázul -  A fickó, a neve Tom Baley, egy nagy és szép házban lakik, legalább tíz testőrrel. Összesen nyolc nagy vállalkozása van, és több mint tizenöt olyan kicsi, mint az enyém. Mi volt neki az az egy bolt?
 - Példát statuált - mondtam a nemtetszéstől remegve.
 - Persze - egyenesedett fel, elővette a sarokból a jól ismert fémcsövet, meglóbálta a levegőben, majd megint hozzám fordult - Mit mondasz, Vlad? Segítesz nekem?
 - Hozom a cuccaimat - motyogtam. A kés az övemre, a baseball pedig a hátsó ülésre került. Sergei mellém ült, lábai közt nyugtatva a fémcsövet. Már fél órája ültünk a kocsiban, és a nagy villát néztük. A kapu előtt két ember állt. Mindkettő megtermett volt, és bár Sergei nagyobb volt náluk, velem egy súlycsoportba tartoztak.
 - Nem fog menni - motyogtam kedveszegetten.
 - Kirakhatsz, és elmehetsz, Vlad - sóhajtotta Sergei - nem kell részt venned ebben.
 - Sergei, segítettem szétverni a boltokat, aztán nem voltam ott, amikor azok a fickók meg akartak ölni. persze, hogy segítek most, és még akkor sem hagynálak itt, ha valószínűleg mind a ketten meghalnánk!
 - Kösz, Vladislav - mormolta Sergei, és kezet nyújtott - Te vagy az egyetlen igazi barátom.
 - Így vagyunk ezzel - mondtam, és kezet fogtam vele. keményem megszorította, majd elmosolyodott.
 - Menjünk, ezek már figyelnek minket.
Kiszálltunk a kocsiból, és az ütőfegyvereket lóbálva indultunk el feléjük. Sergeijé volt az első ütés: meglendítette a fémcsövet fejmagasságban. Én hasmagasságban a baseballt, de mind a ketten ugyanazt a férfit céloztuk. Én találtam, majd lebuktam, Sergei ütése ugyanis nem találta el az eredeti célpontot. Arrébb gördültem, és hirtelen fordultam a másik felé, de onnan már nem érhetett támadás. Sergei ütése őt találta el, és a földön feküdt enyhén vérezve. Az általam eltalált férfi sem volt jobb állapotban. Én a hasára céloztam, de ő is lebukott, így vállán és oldalán találtam el. Gyorsan belerúgtam néhányszor, és elsiettem Sergei után. Ő átlendült a magas kerítésen, én pedig inkább meglöktem a kaput: nyitva volt.
 - Vladislav, te menj a kertben - elszántan felnézett a fölénk tornyosuló házra - Én a házban leszek.
Csöndben haladtam előre a kertben, és meg is láttam első célpontomat. A férfi egy apró bicskával szórakozott, és nem is figyelt másra, csak a kerítésre. Mögé léptem, megsuhintottam az ütőt, mire ő hangtalanul a földre esett. Letöröltem fegyveremről a vért a ruhájában, és tovább indultam. A következő őr sajnos egyenesen rámnézett. Bele a szememben, de a sarkon túl nem számítottam ellenfélre. Ő volt a gyorsabb, és mozdult. Alkarommal sikerült valamennyire hárítanom a fülemnek szánt ütést,, és megragadtam a kezét. A lendülettől mind a ketten a földre zuhantunk, ahol nem tudtam alkalmazni az ütőmet. Gyorsan kellett cselekednem, beletérdeltem a földről, majd néhányszor megrúgtam, végül sikerült feltápászkodnom. Felvettem az ütőt, és csak a hatás kedvéért néhányszor megütöttem vele, hogy biztosan ne jöjjön utánam.
Megint elindultam, de nem sikerült messzire jutnom. A házból lövéseket hallottam. Egy nagy, opálos ablak előtt láttam, amin keresztül nem láttam mást, csak a kicsapódó fényt, és egy - feltehetőleg pisztolyt tartó - alak körvonalát.
 - Add fel, Sergei!
Kiáltani akartam, de valaki lefogott hátulról. A földre estem, ütőm elgurult. Megpróbáltam kikerülni a szorításból, de a másik szorosan tartott. Láttam, hogy a pisztoly felemelkedik. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni. A kezem valami keménynek ütközött az övemen. Felvillant előttem a megoldás.

 A mély letargia, amibe az izgalom hiánya miatt estem nem akart elmúlni. Még azok az unalmas megbízások is el-elmaradoztak, amikkel Mikhail "örvendeztetett" meg engem. Ezért is hatott roppant ösztönzően az a pillanat, amikor mobilom megcsörrent, és Ivan szólt bele. Rögtön éreztem, hogy valami nagyon különleges jön el számomra. Igazam is lett.
 - Helló, Vlad!
 - Ivan - túláradó örömmel köszöntöttem, de gyorsan meg is magyaráztam - Több mint két hete semmi komoly megbízatásom nem volt. semmi izgalom, akció, semmi.
 - Akkor szerencséd van! Az általam felkínált feladatban minden van, amit akarsz. Fogd az AK -d, és siess, itt várlak lent.
 Kinéztem az ablakon. Tényleg ott álldogált, és amikor meglátott, gúnyosan lelőtt az ujjával. Lesiettem a lépcsőn, kezemben az AK -val. A szerencsétlen szomszédom, amikor meglátott felfegyverkezve majdnem elájult. Figyelmeztettem, hogy ha elmondja bárkinek is, akkor meghal.
 Lent beszálltam Ivan mellé a kocsijába, és elindultunk. Csöndben vártam, hogy elkezdje a társalgást, nem is kellett sokáig várnom.
 - Vlad, nagy veszélyben vagyunk - gondterhelten ejtette ki a szavakat, homloka ezer ráncba szaladt.
 - Miért? - a kérdés szinte gyermekien hatott, de felfigyelt rá, és válaszolt.
 - Egy rivális banda akarja eltörölni a csapatomat. Jobbak vagyunk, fel is vagyunk fegyverezve rendesen, de ők sokkal többen vannak. Kell a segítséged.
 - Mit csinálunk?
 - Mi ketten, és még hat emberem elmegyünk, és szétlőjük a seggüket. Benne vagy?
 - Abszolút.
Emberei elég jól voltak felfegyverezve, és Ivan is felszedett egy AK -t, így már nyolc Kalasnyikov várt arra, hogy szétszedjük a riválisokat.
 Azok egy nagy házban voltak, legalább harmincan és szintén fegyverekkel. Egy sor szemetes mögött álltunk meg, és amikor Ivan intett, mindannyian tüzelni kezdtünk. A bejárat előtt meghaltak mind, de a nagyrészük azért visszafutott az épületbe, húszan még biztos voltak. Felálltunk, és lassan közeledtünk az épület felé, az ablakokra tüzelve. Én több mint négy embert öltem meg. Amikor az ajtó közelébe értünk, az egyik ember odarohant, feltapasztott valamit, majd visszarohant. A cucc nagyot szólt, és az ajtó már szabad is volt. A másik oldalán két ember feküdt, az egyiket félbevágta az ajtó, ami a falból meredt elő.
 Lassan, emeletről emeletre haladtunk, mindenhol halált osztogatva. Ekkor hallottam meg a hangot: Valami csipogott.
 - Bomba - ordítottam el magam, és fejvesztve kezdtem rohanni lefelé a lépcsőn, a többiek utánam. Éppen kiértünk a házból, amikor a bomba berobbant. Én a második emeleten ugrottam ki, egyenesen egy konténernyi homokba. A többiek később érkeztek meg, de nem sokkal.
 Most vártunk. Hamarosan néhány kocsi futott be, rajtuk nem is kevés fegyveressel. Most én lőttem először. Ellenfeleink a kocsijaik mögé bújtak, és onnan eresztettek meg egy-egy sorozatot, gondosan figyelve arra, hogy véletlenül se fogyjon ki egyszerre mindannyiuk tára. Lassan lopóztam előre, mögöttem pedig Ivan osont. Hirtelen elvágódott, majd begurult egy kuka mögé. Nem értettem, hogy mit tervez, de beálltam mögé. Aztán meglőtte a kukát, teljes erejéből. Én is segítettem neki, és a kuka megindult. pont annyi időnk volt, hogy mind a ketten beugorjunk, és a kuka már el is hagyta az ellenfeleink vonalát. kihajoltunk, és lőttük őket. A hátukba kapták a tüzet, nem tudtak védekezni. Bár a szemetest néhányszor eltalálták, a vastag fémet nem tudták átlőni. Az ellenfél gyorsan bevégezte pályafutását, olyan gyorsan, hogy nem is gondoltam volna. nem voltam benne biztos, de úgy éreztem, hogy már jómagam is elindultam azon az úton, ami a veszélyes gengszterré válás felé vezet. Ivan kifizetett engem: Háromezer dollár pont elég volt nekem. hazafelé vettem az utat.
Mikor hazaértem döbbentem csak rá, hogy nem a beavatás, vagy a tapasztalat tesz igazán erőssé minket. Hanem az, ha megsebesülünk, és kibírjuk. Az egészet talán beépíti a szervezetünkbe...
 Elővettem egy sört, és elkezdtem Sergei problémáján töprengeni.

 Mikhail hívott engem a telefonon. Előre tudtam, hogy viszonylag érdektelen dologgal kereshet meg, mivel az akcióval teli megbízásaim szakasza lezárult. Jómagam is elkényelmesedtem kissé, a Bratva pedig lassan, de biztosan fejlődött tovább. A védelmi pénzek szépen folytak, a bár is sokat hozott, így elég nagy jólétben éltem. Sergei ellenben egyik napról a másikra élt, és inkább edzett, mint pihent. Nem értettem, hogy miért teszi, de elfogadtam, hogy így vezeti le az energiáit és a lakása elvesztése miatti fájdalmát.
 - Vlad, lenne egy fontos feladatom számodra - kezdte rögtön Mikhail.
 - Kell hozzá az AK? - kérdeztem reménykedve. Egy kis akció nekem is hiányzott.
 - Nem.
 - A sörétesem? - kissé kevésbé bizakodó hangon tettem fel a kérdést.
 - Nem, az sem kell.
 - A pisztolyom? - már-már letörten, de csöppnyi átéléssel hangzott a kérdés.
 - Még arra sem lesz szükséged!
 - A kés vagy a baseballütő? - teljesen reményvesztetten tettem fel a kérdést.
 - Nem, de Vlad, mi lenne, ha hagynád, hogy elmondjam? - Mikhail kissé éles hangon kérdezte ezt, én pedig rögtön átéreztem, hogy fontosnak tartja küldetésemet. Talán mégis érdekes lesz...
 - Persze, Mr. Faustin, csak tudja, hogy elég régóta nem volt részem komoly akcióban.
 - Értem, Vlad, értem. majd kisütünk valamit. Dimitri nagy lépésre készül, és te az elsők között vagy, akiket elhív majd az akcióra, de addig is... - lelkesedésem azonnal lelohadt. Mikhail biztosan valami unalmas feladatot ad majd - Mit szólnál, ha néhány hírességet megkocsikáztatnál?
 - Arra céloz, hogy kössek a lábukra kötelet, és húzzam őket halálra a kocsi után - ismét érdeklődve kérdeztem ezt. Szinte felvillanyozódtam az új lehetőségtől. Nem éppen az én stílusom volt, de akció az akció.
 - nem arra céloztam! - Mikhail most tényleg dühös volt - Arra gondoltam, hogy beülnek melléd a kocsiba, és elfuvarozod őket a Perestroikába. Most. Indulj.
 - Igenis, Mr. Faustin - Csüggedten bontottam a vonalat.
 Mikhail nem mondott valótlant. Bár nem volt kifejezetten izgalmas ezeket a hírességeket szállítani, nem volt éppen érdektelen sem. Az első egy énekesnő és a párja volt, velük nem sikerült túlságosan a párbeszéd, mivel egy egyszerű sofőrnek néztek. A második egy "Cody Comedy" nevű mozgó poéntár volt, akit szintén mikhail alkalmazott. Vele elég hamar összebarátkoztunk.
 - Vlad, Vlad...
 - Igen?
 - Melyik a kedvenc orosz városod?
 - Hát, talán Moszkva. Miért?
 - Lefogadtam volna, hogy Vladimirivostok - majdnem lekanyarodtam az útról a nevetéstől.
 Ezután még egy zsonglőr utazott a kocsimban, aki még itt is néhány labdával próbált szórakozni. A harmadik megállás után szóltam, hogy ha több labdát ejt el, akkor azt nem szedjük össze. Ezután nyugton maradt, és csendesen üldögélt.
 Az utolsó fuvarban két brit katonának öltözött ember kellett elszállítanom, akik némajátékkal szórakoztatják majd a nézőket. Nem volt kellemes velük utazni, mert szerepükből kilépve végre iszonyú mennyiségűt beszéltek. mindenről. Ha láttak egy járókelőt, egy rendőrt, egy autót, a napot, egy épületet, mindenről... Félőrülten az idegességtől álltam meg a kabaré előtt.
 Mikhail néhány keresetlen szóval megköszönte munkámat, és ötszáz dollárral utamra bocsátott. Egy utolsó mondatot kiáltott még utánam:
 - Vlad, ha látod Sergeit, akkor szólj, hogy jelentkezzen a házamban szombaton hat körül.
 - Igenis, Mr. Faustin - beszálltam a kocsiba, és elhatároztam, hogy kifaggatom Sergeit, vajon miben mesterkedik. Az biztos, hogy valami titok lappangott a háttérben.

 Szomorú nap volt az a nap. Alig két héttel a költözésem után Brilev is követett. Persze nem ment ez olyan simán nála, mint nálam. Hogy pontosan hogyan történt?
 Huszonegy óra múlt, éppen lefeküdni készültem, amikor egy kocsi fékezését hallottam a parkolóban. Hamarosan megdöngették az ajtómat. Pisztollyal fölszerelkezve kinyitottam. Sergei állt ott, vérző karját szorongatva.
 - Vladislav... Segíts! 
 - Sergei, Sergei! Mi történt?!
 - Azt hitték sikerült csapdába csalniuk. De vártam rájuk.
 - Mi? Kikre?
 - Hát annak a boltosnak a barátaira. Meg akartak ölni.
 - Csodálkozol?
 - Nem nagyon. Mindegy. Lassan jöttek a lakás felé. Én viszont fegyvertelen voltam. A vascső a kocsiban volt. Lemásztam az erkélyről az alattam levő házba. Leütöttem a lakás gazdáját.
 - Aztán?
 - Most nem tudok beszélni... Keressünk nekem egy lakást, itt nem maradhatok.
Beültünk Sergei kocsijába, és megálltunk a Comrades parkolójában. Az eső elkezdett esni, és halkan kopogott a kocsi tetején. Beindítottam az ablaktörlőket, és kikapcsoltam a lámpákat. Sergei elnyúlt, és egy zsebkendővel kezdte törölgetni vérző karját. Én elővettem a telefonomat és felhívtam a csaposomat.
 - Helló, Carlos. Van egy kis időd?
 - Persze, de tudod késő van és az asszony is...
 - Tudom, Carlos - szakítottam félbe kíméletlenül - Tudsz szerezni egy üres lakást az egyik barátomnak?
 - Kinek?
 - Mr. Brilevnek.
 - Persze. A Russian Shop felett van egy apró lakás. Ott ellakhat pár hétig is akár.
 - Kösz, Carlos. Aludjatok jól.
 Leállítottam a kocsit, és átkísértem az úton Sergeit a másik oldalra, a Russian Shop -ba. Az eladóval gyorsan megbeszéltem, hogy mit is szeretnék, majd felkísértem Sergeit a lakásba. Eléggé nyomorúságos hely volt. Egy négyzet alakú szoba és egy kisebb toldalék. Egy apró bemélyedésben konyha volt, a berendezés egy kinyitható fotelágyból, és egy szekrényből állt. Egy régi rádió, asztal és két szék is helyet kapott.
 - Sergei, vannak csomagjaid?
 - A kocsiban van a másik ilyen ruhám, és az összes pénzem. Azt majd holnap felhozom.
 - Ne is álmodj róla. Én felhozom neked, addig ápold le a sebedet.
 Mire visszaértem Sergei már kimosta a sebét. Gyorsan elrámolta a ruháit, benézett a hűtőbe, és elkezdett valami ételt készíteni. A régi kávéfőzőt is beindította. Várakozva néztem rá. Elértette a pillantásomat.
 - Nos, Vladislav, bizonyára kíváncsi vagy arra, hogy mi történt aztán, nem?
 - Most, hogy mondod, Sergei...
 - Az egyikük megállt a lakás ajtaja előtt. Fogalmam sincs, hogy miért... Az én lakásom ugyanis pont efölött volt. Mindegy, odalopakodtam az ajtóhoz, és átszakítottam. A fickót berántottam, mondanom sem kell, hogy az ajtó még jobban tört. Erre a másik két társa is odasietett, a bolt tulajdonosa pedig megállt a lépcsőn. Az elsőn, aki bejött leütöttem, de a második gyorsabb volt, mint gondoltam. Megvágta a kezemet egy késsel.
 - Aztán?
 - Beledöftem a saját kését, és kiléptem az ajtón, hogy elintézzem a tulajt. Az rohant előlem. Fel a tetőre. Követtem. Ott fenn megpróbált rávenni, hogy ne öljem meg. Fenyegetett, könyörgött, bosszút esküdött, pénzt ajánlott, mindenféle hasonlóakat.
 - És te?
 - Közelebb léptem és pofán vágtam. Leesett a tetőről, és szörnyethalt.
 - Ennyi?
 - Mit vártál még? Vladislav, kérlek, most hagyj magamra. Pihennem kell.
 - Rendben, Sergei. Holnap meglátogatlak!
 - Viszlát, Vladislav.
 Mikor kiléptem az ajtón éppen elkezdett falatozni. Ez a kép sokáig megmaradt bennem.

 A telefonom elkezdett berregni. Kissé idegesen néztem rá a képernyőre, és rögtön halálos nyugalom áradt szét testemben. Azoknak az embereknek, akiket egy nem várt hang ébreszt fel egyfajta nyugodt lassúságával vettem föl a telefont. Mikhail volt az.
 - Jó reggelt, Mr. Faustin.
 - Vlad, sajnálom, hogy ilyen fontos dologgal zavarlak meg!
 - Semmi probléma, ha tényleg az. Parancsoljon velem.
 - Egyenlőre gyere a Comradesbe. Aztán megbeszéljük a teendőket.
 A Comrades még nem nyitott meg, hiszen csak hétfő reggel volt, ilyenkor csak kilenc körül nyitottam. Pénteken és hétvégén már hétkor kinyitottunk, csütörtökön, a csaposom szabadnapján pedig én nyitottam tízkor. Mikhail már ott állt az ajtó előtt, Sergei pedig tisztelettudóan ácsorgott mögötte.
 - Mr. Faustin - bólintottam, majd Sergeijel kezet fogtam.
 - Vlad, fontos pénzügyi témáról van szó - mondta Mikhail már a bárban. Én gyorsan a pult mögé siettem, és odaadtam a két másiknak egy sört, majd magam is kibontottam egyet.
 - Szóval fiúk - kezdte Mikhail - az a helyzet, hogy szükségünk van a pénzre, és az üzleteink nem hoznak eleget. Ezért a legmegbízhatóbbak, vagyis ti ketten megkapjátok a területi vezetőségi címet. Vlad, a tied Hove Beach ezen szelvénye, tehát a boltok, amiket felírtunk. Sergei, te a banda peremén tevékenykedsz, de azért megvédünk. A hozzád felírt boltokat fogod sarcolni. Akárkinek szüksége van segítségre, szól! Érthető?
 - Tökéletesen.
 - Persze. De egy kérdésem lenne - kezdte Sergei - mennyi a részesedésünk?
 - Ha jól emlékszem, egyszer megbeszéltük. De a vészhelyzeti állapotokra való tekintettel a Bratvát illeti meg húsz százalék, engem tíz. Tietek a maradék hetven, azzal a feltétellel, hogy ti is szerveztek egy kisebb csapatot, és legalább tíz százelékot a bandára fordítotok a saját területeiteken. Az adószedés egy halálos játszma.
 - Meglesz, Mr. Faustin! Mikor kell elkezdeni?
 - Szorgalmas egy medve vagy, Sergei barátom! Holnap megkezditek az első körutat. Igen, Sergei külön-külön, mielőtt megkérdezed. Neked is kell majd egy kocsi, és valami védelem a boltodba, illetve a lakásodba. Neked mi van, Vlad?
 - A kocsiban egy pisztoly, itt egy lefűrészelt csövű sörétes.
 - És neked, Sergei?
 - Nincsen kocsim, de a boltban tartok egy pisztolyt, amit zárás után magammal szoktam vinni.
 - És milyen kocsi kell? A Bratva fizeti!
 - Egy barna Sabre. Azt majd átfestem néhány helyen.
 - Egy barna Sabre... Rendben, ezt megszerzem neked. De nincs több könyöradomány, értve?
 - Igen, Mr. Fausitn! Minden centet visszafizetek majd.
 Mikhail elment, mi pedig Sergeijel csöndben iszogattunk. Most kezdődött el igazán a pályafutásunk. Területi vezetők lettünk!

 Sergei hívott a rádiótelefonomon. viszonylag régen volt az utolsó alkalom, hogy a segítségemet kérte a boltjával kapcsolatban, ezért kifejezetten meglepődtem.
 - Helló, Vladislav! Tudnál segíteni?
 - Miben?
 - A bolttal kapcsolatban.
 - Mi a baj?
 - Rosszul mennek az üzleti ügyeim. Nem elég nagy a kínálatom ahhoz, hogy fennmaradjak. Érted, hogy mi a helyzet, nem?
 - Persze. Kell egy bővítés.
 - Pontosan. De ehhez egy kis BANG-BANG is kell.
 - Hol?
 - Van egy kisebb pláza. Két bolt is van benne. Az egyik egy háztartási mindenféle késekkel, és hasonlóakkal, a másikban pedig egy szerszámbolt. Mind a kettő áruja kéne.
 - Milyen fegyvereket hozzak?
 - A régi szép időkét. A késed, és a baseballt.
 - Te a vascsövet hozod?
 - Semmi mást. Ne hozz lőfegyvert! Tizenöt perc múlva vegyél fel a boltom előtt.
 Tizenhat perccel később már leparkoltam a boltja előtt. Mielőtt még kiszállhattam volna, Sergei fürgén bepattant a hátsó ülésre. Bemondta a címet, én pedig elvittem. Szinte szótlanul mentünk a plázáig, de előtte már nem bírtam tovább a hallgatást.
 - Sergei, biztos, hogy menni fog?
 - Miért ne menne? Még szép.
 - És ha megvan a készlet?
 - Akkor mondjuk hat nap múlva elkezdem őket árusítani a boltomban. Közben széttörjük ezt a két boltot, mert konkurencia. Mit szólnál ötszáz dollárhoz érte?
 - Tudod, hogy barátságból is megcsinálom.
 - Persze, hogy tudom, Vladislav. De barátságból fizetek érte!
 - Akkor csináljuk - mondtam, és felhúztam egy fekete maszkot a fejemre. Sergei egy sálat kötött az arca elé. Berohantunk az épületbe.
 - Te intézd el az emeleti szerszámboltot, enyém a háztartási - szólt oda Sergei, és öles léptekkel meg is indult az említett bolt felé. Én felrohantam a lépcsőn. Rögtön megláttam az említett boltot. Az eladó amint meglátott felkapott egy kalapácsot, és rámtámadott. Egy másik fickó, feltehetőleg egy rakodómunkás is elindult felém. Én elhajoltam a kalapács ütése elől, majd egy szúró mozdulattal belenyomtam az eladó hasába a baseballt. Kétrét hajolt, én pedig könyökkel lasújtottam a tarkójára. Eközben a rakodó elkapta a kezemet, és hasbavágott, én azonban elpenderítettem magamtól egy térdelő rúgással, majd az ütővel egy kissé meglegyintettem az ágyékát. 
 A rövid harc után felmarkoltam annyi szerszámot, amennyit csak tudtam, és lerohantam a kocsihoz. Sergei szintén elkezdte szállítani a késeket. Az ő kirakata már szét volt törve, és összesen négy férfi feküdt a bolt előtt. Egy feltehetőleg a kirakaton repült ki. Erről jutott eszembe, hogy még nem tettem tönkre az én boltomat. Felrohantam, bevertem a kirakatokat, majd szétvertem néhány polcot, és a maradék szerszámokat felkapva lerohantam. Bevágódtam a kocsiba, ami rögtön el is indult. Sergei nem volt a legjobb sofőr, ezért kissé rázósan értünk el a boltjához. Segítettem a hátsó kis kamrába bepakolni a szerszámokat, majd felvettem a jutalékomat.
Amikor már indulni készültem még kiszóltam Sergeihez:
 - Te Sergei, nem félsz, hogy ezek megtalálnak és széttörik a boltodat?
 - Én, félni? Nem. Ha boltomat szét is törik, én újra talpra állok.
 - Remélem nem tudják meg, hogy te voltál.
 - Vladislav - kiáltotta meglepődve - Hát persze, hogy tudják, hogy én voltam!
 - Akkor...?
 - Vissza is fognak ütni, de én várom őket.
 - Sergei, bajba fogsz jutni. Viszlát. Holnap a Comradesben?
 - Ki nem hagynám! Vigyázz magadra.
 Úgy is lett.

 - Halló. Ott van Boris Glebov?
 - Igen, én vagyok. Ki keres.
 - Boris, nem ismersz meg?!
 - Vladimir!
 - Igen. Hogy vagy Boris?
 - Jól, és te?
 - Én is. Mi van feléd?
 - Beszéljünk csak rólad... Hallom égető szükségét érezted annak, hogy arrébb állj. Mintha fölforrósodott volna a lábad alatt a talaj. Szinte tűzcsíkot húztál magad után, úgy siettél. Vagy tévedek?
 - Sergei beszélt neked arról a tűzről?
 - Igen. És elgondolkoztam rajta.
 - Ne dramatizáljuk túl!
 - Vladimir, mennyi esélyt adsz annak a véletlennek, hogy véletlenül pont a te lakásod gyullad föl, és semmi más. Azután, hogy az állítólagos barátod, Dimitri igazi barátját, Bulgarint kijátszottuk?!
 - Mégis mennyit kellene?
 - Hát, várj csak... Sergei elmondta, hogy szerinte mennyit.
 - Mennyit mondott?
 - Az ő szavát idézve: "Nullazérósemmit". Az elég sok, nem?
 - Nem feltétlenül volt igaza.
 - Persze, ha pedig fejbe lőnek nem feltétlenül halsz meg, lehet, hogy a golyó szétlapul azon a kemény fejeden!
 - De...
 - És az is előfordulhat, hogy valaki rádgyújtja a házadat, de nem halsz bele, hogy szétporladsz!
 - De hát...
 - Sőt, ami valószínű, hogy pont telejsen véletlen volt, és bármi történik, mindenki imád téged! Gondolom egy ellenséged sincs, igaz?
 - De! Mondhatok valamit, Boris?!
 - Persze.
 - Nem gondoltál még arra, hogy ez nekem is eszembe jutott?
 - Nem. És nem hiszem, hogy te gondoltál volna erre. Most megyek.
 - De...
 - Ne, ne, ne, ne, ne. Ne. Mentsd meg a saját életed. Viszlát!
 A vonal megszakadt.

 Kifejezetten pontos az az emlék, ami az új lakásomhoz kötődik. Ennek az oka az, hogy ezzel megmentettem az életemet. Persze nem kifejezetten arra a hősi önvédelemre gondolok, és nem is galád emberek törtek rám. A lakást pár órával azután, hogy kiköltöztem, egy véletlen baleset folytán felgyújtotta valami elektronikai hiba.
 Jómagam nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek az ügynek, ellentétben Sergeijel, aki viszont váltig állította, hogy Dimitri keze van a dologban. Tény, hogy Dimitri arca megnyúlt, amikor másnap meglátott, de aztán látszott, hogy megkönnyebbül. Ez el is oszlatta a gyanút, ami kicsit megfészkelt bennem.
 Az új lakás a Perestroikával szemben volt, a második emeleten. Egyszerű kétszobás, konyhával és fürdővel felszerelt hely volt, nagyobb, és kényelmesebb mint az előző, nem is beszélve a biztonságról. A kényelmi szempontok a praktikummal is kiegészültek, amikor hozzávettem, hogy a Comrades Bar tíz perc autóval, és húsz kényelmes sétával. Egy garázs is járt a lakáshoz, amibe kis ügyességgel két jármű is elférhetett. Röviddel azután, hogy ideköltöztem már fölfestettem a Vladimir Glebov Parkolója feliratot a járda mellé, hogy még egy járművet tárolhassak itt. Ez a jármű valójában egy Comrades feliratú kisteherautó volt, amivel az alkoholt szállítottam a bárba.
 Hiába győzködtem Sergeit, hogy ő is költözzön el, ő még nem volt hajlandó.
 De legalább én biztonságban voltam, és hamarosan - bár ekkor még semmit nem tudtam erről - Sergei is odaköltözött a közelembe. De ez még kicsit messze van, pontosan hat nappal azután történt, hogy a régi lakásomban kiütött a tűz.
 Egyenlőre kényelmesen elnyújtóztam, és vártam. Hátha történik még valami. Hátha...