Vladimir Glebov Naplója

 Dörömböltek az ajtómon. Rögtön felpattantam, és pisztolyommal kezemben az ajtóhoz siettem. Az ajtófélfához simultam, hogy amikor kinyitom az ajtót, rögtön eltakarjon, majd kikiabáltam:
 - Ki az?
 - Sergei vagyok! - rögtön földerültem, hogy barátom áll az ajtó előtt. Kinyitottam az ajtót, mert hangjában nem éreztem a szokásosnál több elfojtott izgalmat. Berontott, kezében egy pisztollyal. Kicsit fel és alá mászkált a szobában, majd még mindig mérgesen felém fordult, és elkezdett beszélni.
 - Ma reggel elkapták az egyik járőrt elkapták a Firefly Island -i bejáratnál. A kaput őrző biztonságiakat is lelőtték, és Mr. Faustin ott akar tudni mindenkit, amikor kirobban.
 - Mi robban ki? - kérdeztem értetlenül, miközben felöltöztem, és zsebre tettem a pisztolyt. Rövid gondolkodás után a sörétesemet is magamhoz vettem.
 - Hát a bandaháború! - vágta rá - Néhány lengyel és dezertáló orosz bandát alapított. magukba olvasztottak egy kis csoportnyi zsoldost, és pár gyanúsabb alakot, és nagy nehezen felfegyverezték őket. Most meg akarják szerezni a Bratva területeit! Készen vagy?
 - Kész! - léptem ki az ajtón tettre készen, ő pedig követett. Bepattantunk a barna Sabrejába, és máris hatalmas sebességgel haladtunk, nyaktörő mozdulatokkal véve a kanyarokat. Bár régen Sergei tanított meg engem vezetni, már nem volt olyan jó, mint én. Persze én se vagyok egy zseni ezzel a teljesítménnyel, és azóta sem váltam én a legjobb sofőrré, de tűrhetően el tudok vezetni szinte bármilyen kocsit, sőt esetenként még motort is. Sergei azonban nem változott, soha nem lett az akkorinál jobb sofőr, még mindig olyan hihetetlen sebességgel (és szerencsével) száguldozott, mint első napjaimban is. Nem volt kedvem elterelni a figyelmét a vezetésről, ezért csöndben ültem, míg meg nem érkeztünk.

 A kapuban egy betört szélvédőjű, véres kocsi állt, körülötte három hullával. A két apró fülke közül az egyik teljesen ép volt, a másik viszont legalább nyolcvan találatot kapott, a fülkék gazdái, két kopaszodó, idős biztonsági, nem messze hevertek a bejáratot őrző objektumoktól, vérbe fagyva. Amint leparkoltunk a másik oldalon, tüzet nyitottak ránk a bowlingpálya felé vezető faútról. És ha ez nem lett volna elég, a járőreink kocsija mögött rejtőzködő két lövész is tüzet nyitott. Már állt a mienk mellett egy Oracle, abból is néhány bandatag lövöldözött, hál' Istennek ezek velünk voltak. Mi gyorsan kiszálltunk a kocsiból, és viszonoztuk a tüzet. A támadók helyzete nem volt előnyös, mert a hátukat is támadták a Mikhail házában tartózkodó emberek. Én továbbra is lőttem, egyenlőre inkább csak a hatás kedvéért, de amikor elfogyott a sörétesem első nyolc tölténye, már meggondoltam, hogy mire és mennyit lövök. Inkább letettem a puskát a földre, és a pisztolyommal kezdtem el célozgatni. Első két lövésem rögtön aratott: a gyalogosbejárót őrző egyik őrt mellkason, a másikat a bal térdénél találtam el. Mind a kettő összeesett, az utóbbit viszont már Sergei lövése kapta el. Ekkor vágódott be mellénk még egy Oracle, és ismét egy csapat baráti bandatag szállt ki belőle. Akkora össztűzerővel lőtték a kocsit, hogy az ott megbújó ellenségeink ki sem tudtak nézni. Ekkor léptem Sergei -jel akcióba: Söréteseinket felmarkolva átfutottunk, és elrejtőztünk a gyalogosbejáróban. Sergei az utca felőli, én az átellenes oldalon álltunk fel, majd egyszerre kihajolva lőttünk. A kapu rögtön felszabadult az őreitől, mert mind a kettőnk talált. Gyorsan továbbhaladtunk, egyenesen a pálya felé. Nem jutottunk el odáig, mert a vidámparkból rögtön ránk lőttek. Nagyon pontatlan lövések voltak, de ijesztésnek elég volt mind. Gyorsan átlendültünk a korláton, és az ott parkoló sárga turistabusz nyújtotta fedezékbe futottunk. Az a keserű helyzet állt fenn, hogy mind a pálya felől, mind a parkból tudtak lőni minket. Szerencsére a villámvasútra felmászók közül mindet le tudtam szedni, így onnan magasról nem lőttek minket. Megkértem Sergeit, hogy fedezzen, majd védőtüze alatt előrohantam a busz ajtajához, és beszálltam. Lebuktam a lövések elől, és úgy indultam előre, egyenesen be a parkba. Az ott álló kis kétajtós kupét rögtön felborította a hatalmas dög, maga alá temetve ottani támadóinkat. A bowlingpálya felől több lövést hallottunk: a kapunál hagyott társaink megtámadták, és felvették a harcérintkezést velük.
 Ezután már csak egy helyen maradtak a bandából: a kis parkolóban a kapun belül. Odasiettünk barátommal. Elég keserű állapotok uralkodtak. Egyetlen kocsi mögött rejtőzködött az emberünk, aki ott tartotta őket, három társa holtan feküdt a parkoló felé vezető úton. Valószínűleg megpróbáltak társuk védőfedezete alatt előretörni, de nem sikerült. Odaszóltam az ipsének, hogy fedezzen engem, majd támadásba lendültem. Körülöttem is golyók repkedtek, de hála a saját, illetve barátaim és társaim tüzének, nem voltak valami pontosak. Bevetődtem az alacsony kőkerítés másik oldalára. Az egyik oldalon én, a másik oldalon pedig a két ellenséges bandatag kuporgott. Hirtelen felállt az egyik, de Sergei egy lövése leszedte. A másik oldalról halk, surranó lépteket hallottam. A fickó megpróbált a nyíláshoz menni, hogy legalább engem lelőjön, csak kezét egy síkban tartva a fal mellett. Amint a lépései közeledtek a kapuhoz, én átlendültem az alacsony falacskán, és lőttem. Holtan esett el, alig fél méterre a nyílástól, ahol a kocsik be szoktak hajtani. Elégedetten húztam ki magam. Végeztünk az ellenséggel.

 Korán reggel az ember általában nem szokott sorsfordító, vagy világfelszabadító dolgokon gondolkodni. Én sem tettem, egyrészt mert ha nem is egy átlagos, de csak egy csöpp voltam az emberek tengerében. Ködös agyamban még mindig a tegnapi randi képei villogtak. Lucy arca, sötét szeme, mosolya, ritka komolysága, a beszélgetésünk... Minden, ami hozzá kötődött. Hirtelen felültem az ágyban. Megcsördült a telefonom, ami azért volt furcsa, mert egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy ezen kaptam volna megbízást, csak erre az egyre. Talán mert már akkor is hülyeségnek számított a kevéssé, de azért bizonyosan lenyomozható hálózat. Álmosan, és félig boldogan felvettem a telefonkagylót, amiből munkaadóm undorítóan éber hangja tört elő.
 - Jó reggelt, Mr. Glebov! Készen áll egy kis munkára? - udvarias, szinte költői kérdés volt. Shwartz természetesen elfogadta volna a nemleges választ is, de igencsak megbántódott volna. Így hát félig-meddig kényszerítve, félig kíváncsiságomtól húzva válaszoltam.
 - Persze, Mr. Shwartz. Miben lehetek szolgálatára? - később ugyan már nem, de ebben az időben még az volt az elvem, hogy egy kis udvariasság soha nem ártott még senkinek sem.
 - Tudja, nekem nagyon fontos a tudásom, és ennél fogva a tudás eszközeinek a számának növelése. A könyvekről beszélek, mint bizonyára rájött. - tartott szünetet.
 - Sajnos most nem tudok semmit sem kölcsönadni. - dörmögtem bele a telefonba, elnyomva egy ásítást.
 - Félreért. Nekem egy szállítmány könyvre lenne szükségem, amit Vernon Moller kapna meg. Önnek csak annyi a dolga, hogy kirángatja a sofőrt és a kísérőt a kocsiból, megveri őket, majd elhozza nekem a könyveket.
 - És hova? Az erődbe? - mintha a legtermészetesebb dologról beszéltünk volna, egy horgászásról, vagy az esti meccsről.
 - Nem. - hangján hallottam, hogy megborzong, ahogy elnyújtotta az "e" hangot - Vissza nem térek abba a kísértetjárta rémtanyába. Életem legrosszabb három napját töltöttem ott, de végül megoldottuk a problémát. Ellenfelemet Lucy kiiktatta, és mind a vérdíj, mind emberei eltűntek a színről. Új ember lettem! - itt a hang nagyon is vidám színezetet kapott.
 - Hát ez nagyszerű. - még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy hajnalok hajnalán felébresztett. De a munka mindig jól jött, és most, a pangás időszakát megélve különösen - Akkor ad mellém valami társat, vagy menjek egyedül, és szerezzek magamnak?
 - Ezen valójában nem gondolkoztam. Sajnálom. - hangjából tényleg sütött a bűntudat - Ezen nem gondolkoztam, mint már mondtam. De van egy barátom, ő talán tud segíteni. A neve Norton Vengeance, és...
 - Norton? - lepődtem meg. Ez  név ismerősnek hangzott.
 - Tán ismeri? Lehet ilyen szerencsénk? - örvendezett megbízóm.
 - Igen! Elég jó ismerősöm, és már harcoltam is az oldalán! Fegyverre lesz szükségünk?
 - Nem hiszem. Ez a feladat egyszerűbb nem is lehetne! Semmi rendőrség, semmi fegyver, csak megverni a két férfit, és a szállítmányt elhozni nekem. Akkor - tért át a számára kínosabb részre - talán megbeszélhetnénk az árait?
 - A szokásos tarifa, semmi extra. Sőt, Önnek akár ezerötszáz dollárért és néhány ingyen sörért hajlandó vagyok megcsinálni.
 - Köszönöm, Mr. Glebov. Norton hamarosan elmegy Önért.

 - Helló, Vlad! - köszönt rám a félszemű vigyorogva, kesztyűs öklét felém tartva. Vettem a lapot, és lepacsiztam vele, majd be is szálltunk a kocsimba.
 - Gyalog jöttél? - fordultam hozzá érdeklődve, mert nem láttam az ő kocsiját.
 - Ja, Shwartz háza előtt vár a kocsim. Szép idő van, sétáltam egészen idáig, és oda is sétálni fogunk. - válaszolta egyszerűen. Kinéztem az ablakon, és amit ő szép időnek nevezett, azt én New Hampshire őszi időjárásnak láttam. Eső, köd, pára, és hűvös. És metsző, gyors szél.
 - Akkor miért ültünk be a kocsiba? - értetlenkedtem, hogy tovább maradhassak a meleg autóban.
 - Nehogy kihallgassanak. Indulás. - öklözött bele enyhén a vállamba, és már ki is szállt. kelletlenül követtem, amint frissen, ruganyos léptekkel elindult. Elég hamar becsatlakoztam mellé, és zsberetett kézzel, mogorván bandukoltam mellette.
 - Mi van, Vlad? Nem vagy jól? - jópofizott egy kicsit.
 - Csak ez a rohadt séta. Tudod, hogy mennyi kedvem van a hidegben sétálni? - morogtam. Kétszer rontották el ezen a reggelen a kedvemet, és nem volt kedvem beszélni sem már.
- Áh! - intett le engem a mérgest játszva - Mennyire jól fog esni ez a séta pár perc múlva neked.
Nem hittem neki, ám mégis igaza lett: Alig három perce sétáltunk csöndben, amikor azon vettem észre magam, hogy teljesen felébredek, feltöltődöm a hideg elleni energiával, és még csak nem is fáztam! Még azért teszteltem elmélete helytállóságát pár percig, majd amikor láttam, hogy tényleg használ, bocsánatot kértem, amiért kételkedtem benne.
 - Meg van bocsátva! - rándította meg a vállát, majd befordult jobbra, én pedig automatikusan követtem. Nem figyeltem eddig az utat, ezért most kicsit megilletődve néztem körül, mert hirtelenjében nem tudtam, hogy hol vagyunk. Az fix volt, hogy nem mentünk át Algonquinba, vagy Bohanbe, és inkább azt mondtam volna, hogy Brokerben vagyunk, mintsem Dukesban, de biztos nem voltam benne. Hangot is adtam kétségemnek helyzetünket illetőleg.
 - Mit is mondtál, hova megyünk? - próbálkoztam.
 - Csak ide. - mutatott rá egy kisteherautóra, amibe éppen két ládát próbált bepakolni a két görnyedező ipse. A raktár ajtaját, ahonnan a ládákat kihozták, már bezárták, de még nem sikerült a második ládát felerőszakolniuk a csomagtérbe. Ebből arra a keserű következményre jutottam, hogy a ládák dögnehezek.
 - Gyerünk, Vlad! - lökött meg társam - Törd meg a jeget.
 - És néhány fejet... - dünnyögtem én, mire halkan felnevetett. közelebb lépett az ajtót becsukó sofőrhöz, megfogta a vállát, és amikor az megfordult teljes erőből pofán vágta. Az utaskísérő megfordult a csattanásra - a sofőr feje csattant a csomagtér ajtaján - és elindult feléjük, a csatába indulók arckifejezésével, de nem jutott messzire. Elé raktam lábam, amin majdnem átesett. Gyorsan galléron ragadtam, és nekicsaptam a kocsi oldalának, majd egy gyors gyomorütés következett. Arrébb pördültem, ezzel kitérve két véletlenszerű, reflexes ütése elől, majd megfogtam a kezét, és magam felé rántottam, majd teljes erőből visszatoltam. A bal öklöm jóval pontatlanabb csapással eltalálta az orrnyergét, amitől egy pillanatra biztosan csillagokat látott. Nem állhattam le, ezért mögé léptem, hátracsavartam az egyik kezét, megfogtam a tarkóját, majd beletapostam térdhajlatába. Amikor kellő magasságban volt, beletérdeltem a hátsójába, és taszítottam a tarkóján. Ezzel a mozdulatsorral teljes erőből belelöktem az autóba, fejjel előre, de ez sem volt elég. Elkaptam a szabadon maradt karját, felrántottam, és ezzel együtt a hasába öklöztem. Ekkor még következett egy gyors fejelés, amivel szintén az orrát vettem célba, és amikor már a földön feküdt megrugdostam néhányszor.
 Eközben Norton hatalmas parasztlengőivel, és egy telitalpas hasba rúgással szédítette meg áldozatát, akinek ütni sem volt ideje. Ezután társam elkapta ellenfelének a fejét és a hátát, majd teljes erőből beleverte néhányszor a fickó kobakját a kocsiba. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, hagyta a férfit eltámolyogni. Rám nézett, elvigyorodott, és megszólalt:
 - Pattanj be a kocsiba, és vezess!
Beszálltam, ő pedig beült mellém, majd elégedetten sóhajtott. Feltekerte manuálisan az ablakot, majd megint rám nézett, szemében határtalan elégedettséggel. Félig humorosan, félig komolyan hozzáfűzte gondolataihoz:
 - Azért szar lenne, ha rossz szállítmányt loptunk volna el! - egy pillanatig lélegzetem is elkadat a képtelen lehetőség hallatán, majd torkom szakadtából elkezdtem röhögni.
 - Főleg, mivel akkor vajon kiket vertünk volna meg? - tettem hozzá nevetve, mire ő is oldalát fogva kacagni kezdett. Végül kissé komolyabb témát kezdtünk fontolgatni - Norton, ha valaha lesz valami problémád, engem felhívhatsz! Olcsón dolgozom, és annyira nem is rosszul.
 - Kösz a reklámot, Vlad! - mosolyodott el kissé gúnyosan - Kedves, de egyenlőre nincsenek problémáim.
 - Akkor valaki esetleg? - kérdeztem, mert sejtettem, hogy ennyi könyvvel Shwartz meglesz egy darabig megbízás nélkül. Bár a lelkem mélyén egy kicsit örültem is, hogy nincs munkám, mert akkor több időm lesz pihenni, és élni a nyugalmas életet. Bár azért a ok nyugalom megárt, ezt mindenki tudja...
 - Figyelj, Vlad, egyet tehetek! Beajánllak Mr. Klein barátom előtt, akit ismerhetsz már. Ő biztos tud adni valami kis megbízást neked, nem gondolod? Az ő kilincsét egymás kezének adják a megbízók, nála lesz munka, és kell majd neki kisegítő, sofőr, lövész, vagy miegyéb. Jó lesz az?
 - Köszönöm! Tökéletes lesz. - boldog voltam, hogy ilyen zsoldossal dolgozhatom együtt.
Ezután már csöndben ültünk az út végéig.

 Leszállítottuk a kívánt árut Meyer Shwartz észére, majd azon gondolkodtam, hogy lesz-e elég erőm hazagyalogolni a még erősebbé váló szélben, és a megeredt esőben. Ennél sokkal jobb volt a délelőtti időjárás, most viszont... Hát, ennél még a nagy éjszakai hóviharok is jobbak, amik eltorlaszolják reggelre az ajtódat. Szóval elég rossz idő volt a gyalogláshoz. Szerencsére nem voltam olyan veszélyben, mint előre gondoltam. Jött a félszemű angyalom, Norton, és felajánlotta, hogy elvisz a kocsijával haza. Örömmel elfogadtam a szíves ajánlatot, és be is szálltam a matt fekete PMP600 luxusautójába. Kényelmes, vörös bársonyülések voltak benne, nem az alapvető ülés. Enyhén szólva jobb volt ebben ülni, mint kint caplatni a viharban, amikor egyetlen taxi sem járt az emberhez közel. Végül barátom kirakott a ház előtt, és egy mondatot küldött felém:
 - Ha ráérsz, akkor valamikor összeülhetünk!
 - Óh, randira hívsz? - nevettem fel.
 - Bocs, nem vagy a zsánerem. - vigyorgott rám farkasmosolyával megint - Csak arra gondoltam, hogy két barát összeülhet sörözni. Hozhatod a barátnődet is.
 - Rendb... Te tudsz róla? - lepődtem meg, mivel senkinek sem mondtuk el Lucyvel.
 - Már igen. - nevetett arcomba, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott. Bágyadtan néztem utána, majd fölmentem a lakásomba, és az ágy szélén ülve tárcsáztam Lucyt.
 - Szia, kedves! - kezdtem bele, de el is akadtam.
 - Igen? - kérdezte egy pár másodpercnyi hallgatás után?
 - Holnap elmegyünk egy barátommal inni, nem jössz el velünk?
 - Tud rólunk? - a hangja meglepett volt.
 - Becsületszó, hogy nem én mondtam el! Kitalálta. Úgy gondoltam, hogy megérdemli, hogy megismerjen. - tettem hozzá magamban somolyogva. Lucy azért annyira nem volt fogékony a bókokkal, de a finoman elhelyezett rózsákat szerette.
 - Rendben, Vlad, de ha kellemetlenkedni kezd, kidobom az ablakon. - nevetett bele a kagylóba, majd letette.
Szerelmi életem így kezdődött el: bemutatta Nortonnak a barátnőmet. Ami ugyan hiba volt, bár nem Norton és nem is a mi hibánkból, hanem globálisan, de ezt hagyjuk egyenlőre.

 A kocsi elindult, de nem sokon múlt az egész. Az albánok egy pillanatig olyan közel voltak, hogy szinte a kocsi csomagtartójában pihentek, de aztán lehagytuk őket. A motorok azonban bevágódtak mellénk, és megpróbáltak kiszedni minket. A pisztolytűz ebben az esetben nem segített sokat, a motorok gyorsan és kiszámíthatatlanul mozogtak, míg mi lassúak voltunk és ennélfogva kiszolgáltatottak. A helyzet egyre rosszabbra fordult. Volt egy sérültünk, aki nem tudott rendesen célozni, egy, aki járni; a negyedik kerék és én voltunk a kettő. Ebből egyenesen következett, hogy csak autóval mozoghattunk, vagy pedig ott hagynak engem, és gyalog mennek. A helyzet kilátástalannak tűnt, de Sergei mégis megoldotta: Agresszív vezetési technikával szinte letarolta az albán motorokat. Az egyik nem volt elég gyors, és a motor a kocsi alatt végezte, a rajta ülőkkel együtt. A másik rögtön félrerántotta a járgányt, amint meglátta, hogy Sergei közelít, és annak rendje és módja szerint felkenődött az egyik ház falára.
 - Hol járunk? - érdeklődtem, miközben könyökömet az ablak roncsain megtámasztva próbáltam célozni. A mellettem ülő negyedik kerék hasonlóan próbálkozott, csak ő a hátsó ablakon keresztül lődözött hátrafelé.
 - Ha ilyen tempóban haladunk, ráadásul ilyen kanyarokkal, úgy fél óra múlva már Brokerben leszünk. - szólt engedelmesen a negyedik kerék.
 - Brokerbern? - kiáltott fel Lucy - Az albánok fő központja. Miért arra haladsz? - fordult Sergeihez.
 - Ők terelnek, én menekülök. Ha sikeresebben lőnétek, akkor talán nem kellene Brokerbe jutnunk. - vágott vissza a férfi sötéten. Méltatlankodó szóáradatunkat egy éles kanyarral félbevágta. Amint egyenesbe értünk rögtön céloztam, és lőttem: Találatot értem el. Az egyik motor, halott sofőrével és a rémült tüzérrel együtt kisodródott, és nekiment a kitéréssel sikertelenül próbálkozó társának. A négy motornak vége volt.
 - És most? - kérdezte Lucy. Én azonban nem tudtam figyelni. Társunk, a negyedik kerék előredőlve ült, tarkóján egy lyukkal. Az albánok utolsó "ajándéka", ami egy jó ember halálába került. A düh szétáradt bennem.
 - Hol vannak a kocsik? - kérdezte Sergei - Visszamegyünk Aldernybe?
 - Vezess! - vágtam rá.
 - Hova? - értetlenkedett Sergei - Tényleg Aldernybe? Arra számíthatnak.
 - Ne csalódjanak bennünk! - kiáltottam mérgesen, majd színpadiasan rámutattam a halott társunkra - Bosszút akarok.
 Láttam, hogy Sergei és Lucy is megértette azt, amiről beszéltem, és ezért nagyon hálás voltam nekik. Nem voltam olyan hangulatban, hogy magyarázkodjak bárkinek is. Csöndesen megtöltöttük a fegyvereinket, és felkészültünk. nagy harcnak néztünk elébe, olyannak, ami vízválasztó lehetett az életünkben. Pontosabban az élet és halál között!

 A két Futo szétspriccelt két oldalra, de a lövészek, és az egyik sofőr azért megszórt minket. Autóból lövöldözve ők sem voltak valami jók, de a tapasztalatunknak köszönhetően mi elértünk néhány felületesnél pontosabb találatot. A mögöttünk haladó Premierből ismét ránk lőttek, ezúttal egy ember pisztolyt, egy pedig sörétest használt. A harmadik lövész már holtan lógott a hátsó ablakból, míg a sofőr a padlón ült, nehogy eltalálják. A két Futo élesen utánunk kanyarodott, és tovább lőtt. Én a pisztolyommal tüzeltem, mire az egyik kereke kilyukadt a bal szélsőnek. A kocsi egy darabig ingázott, majd a sofőr rájött, hogy haladva esélye sincs. Megállt, és kiszállt, ordítozva és öklét rázva, miközben a tüzére a kocsi mellett görnyedt, és okádott. A két másik kocsi azonban még jelen volt, és lőtt, ráadásul pontosabban, mint eddig. Ez sem jelentett valami nagy pontosságot, de azért mutatta, hogy a barátaink is fejlődhetnek. Sergei egy gyors mozdulattal megfordította a kocsit, és a szélvédőn keresztül kilőtte teljes tárát a pisztolyból. A Premier vezetőjét találat érte, és annak rendje és módja szerint fel is kenődött egy villanyoszlopra. A Futo két utasa, meglehetősen helyes módon realizálva, hogy egyedül maradtak inkább megfordult, és elhajtott a helyenként lyukas és karcos kocsival. Két gyalogos társuk a messzeségben futott utánuk, hogy vegyék fel őket.
 Minden jól ment egészen a hídig: Itt egy kisebb torlasz várt minket négy-öt vízzel teli hordóból, két kocsival, és néhány mögöttük álló albánnal, akik közeledtünkre tüzet nyitottak. A torlasz nem volt erős, a tűz semvolt elsöprő, a találatok nem voltak halálosak, sőt még sértőek sem, a torlasz pedig a kocsi egy apró lökésére is szétesett volna, a teljes sebességgel haladó jármű szinte tornádóként söpörte el. Az a három motor, ami követett minket alig két percig bírta a kegyetlen hajszát, utána sorra kihullottak.
 - A motorosversenyen edzett seggük nem bírja, ha egy orosz szétcsapja. - nevetett Sergei, én és Lucy pedig felszabadultan csatlakoztunk hozzá.
Az árut leszállítottuk, és mindenki hazatért otthonába. Este a gondolataimba merülve üldögéltem a kanapén, és azon gondolkodtam, hogy milyen ritka egy igazi, kedves és harcedzett nő. Nem tudtam volna dönteni, de megcsördült a telefonom. Amint megláttam a hívót, eszembe jutott az elmúlt fé, óra gondolkodásának az oka: lekössem magam, vagy ne?
- Szervusz, Vlad! - kezdte Lucy - Szeretnél eljönni velem moziba?
A kérdés nem ért annyira váratlanul, mint gondoltam volna, és a tökéletes döntésem biztos tudatában tudtam, hogy a következő pillanatban elkötelezem magam a lekötöttlenség mellett, és nemet mondok.
 - Persze, örülnék neki! - vágtam rá. A saját válaszom lepett meg a legjobban.
 - Nagyszerű! Gyere, és vegyél föl a lakásomon.
Dermedten letettem a telefont. pont a másik oldal mellett kötöttem le magamat. Nyugodtan, és boldogon felvettem a zakóm, és elindultam a randevúra.

 A rádiótelefon csörgésére ébredtem. Nos nem épp a legjobb állapotomban talált engem a telefon: Arcom borostás volt, minden tagom fájt a kényelmetlen tábori ágytól, amit a Comrades Bar felső emeletén állítottam fel. Gyorsan felkaptam a telefont, és pont elkaptam a férfi hangját, amint egy másik embernek mondja:
 - Nem veszi fel.
A hang tompán szűrődött át hozzám, valószínűleg letakarták a kagylót, hogy ne halljam, ha mégis felveszem.
 - Hallom, Mr. Shwartz. - szóltam bele olyan frissen, amilyen frissen csak tudtam. Elég gyengén szimulálhattam az éber őrt, de a másiknak ez aligha tűnt fel.
 - Mr. Glebov, bajban vagyok. mit szólna, ha eljönne néhány megbízható emberével az erődömbe? - az ideges hang aztán felébresztett, jobban, mintha egy pohárnyi kávét ittam volna meg.
 - Miben, Mr. Shwartz? Bajban van?
 - Én konkrétan nem... De ennél nagyobb baj is lehet! - kissé pánikszerű hangjára valakinek a csitító hangját hallottam, majd más vette át a telefont.
 - Helló, Vlad! - ismertem fel Lucy hangját. Nyugtázta köszönésemet, majd folytatta ott, ahol főnöke abbahagyta  - Az Ancellotti-család azért erős, attól függetlenül, hogy sajátos harcba bocsátkoznak mindenkivel, akit el tudnak érni. Köztünk Mr. Shwartz területeit is.
 - Szóval mit szeretnél tőlem? - kérdeztem várakozva. Lucy kuncogott.
 - Nem én, hanem Mr. Shwartz. Bandaháború alakul ki az Algonquin -i területeknél. A mi központunk Bohan, és ott szilárd a szervezet, de Algonquinban még gyenge. Magyarán te, én néhány emberem, és ha van pár barátod, akkor ők is elmegyünk, és elkapjuk a fosztogatókat.
 - Jó! Mikor?
 - Mikor? - nevetett fel a lány még egyszer - Most!

 - Nem tetszik ez nekem. - morogta Sergei. Már fél órája ültem vele, Lucyvel és Shwartz egyik emberével a kocsiban, és vártunk. Lucy eddig azzal foglalkozott, hogy összebarátkozzon barátommal, amit a marcona orosz mereven elutasított. Az első öt percben legalábbis. Aztán már kicsit jobbra fordult a helyzet, és elkezdtek beszélgetni, amibe hamarosan én is becsatlakoztam. Az egyetlen csöndes ember a szerencsétlen volt, aki ott ült hármónk között egy pisztollyal, amit még életében nem használt. Hirtelen berregést hallottam, amit nem is lehetett volna összetéveszteni mással.
 - Motorok? - kérdezte hitetlenkedve Sergei.
 - PCJ-600 mindegyik, ha kíváncsiak vagytok rá. - szólalt meg a negyedik kerék, és hármónk pillantásának súlya alatt kissé összehúzódva tovább makogott - Az eligazításon mondták, hogy az Ancellottik a... szóval, hogy ők... és gyengék... albánok. Igen. - nyelt egy nagyot és csöndben maradt. A motorok közben megálltak egy üzlet előtt, és a sofőrök illetve kísérők kis csoportja benyomult a helységbe. Egy gyémántüzlet volt. Bentről lövések hallatszottak, majd egy ordítozó öltönyös alak hátrált ki az ajtón visszafelé lövöldözve.
 - Itt az idő! - szóltam kemény hangon. Felhúztam a pisztolyomat, Sergei a sörétesét, Lucy egy Micro-UZI -t, a negyedik tag pedig a pisztolyát. Kiszálltunk, és elindultunk a bolt felé. Hiba volt. Rögtön két Futo állt meg, három-három emberrel, akik pisztoly- és puskatűzzel árasztottak el minket. Beugrottunk a kocsi viszonylagos fedezéke mögé, és vártunk. amint elcsöndesedett a fegyverek zaja felálltunk, és lőttünk. Nem volt kegyelem, nem adtunk, de nem is kértünk. Mindenki meghalt. Ekkor a bolt felől is tüzet nyitottak. Engem valaki hatalmas erővel kapott fel, és lökött arrébb a levegőben, Lucy ott repült mellettem. Felismertem Sergei hihetetlen erejét. Rosszul érkeztem a földre, a bokám alighanem ki is ficamodott. A negyedik kerék, akinek a neve sehogysem jut eszembe szintén mellettem landolt, majd Sergei is megérkezett. A két Futo takarásában voltunk. Sergei kinyitotta az ajtót, és lábbal előre bemászott. Lucy odatérdelt a fejéhez, majd bólintott. A férfi iszonyatos erővel beletaposott az ajtóba, mire az kiszakadt a helyéből. Lucy tüstént áttüzelt a férfi feje felett, én és a negyedik kerék pedig a kocsi elejénél, illetve hátuljánál tüzeltünk. Én ott térdeltem, ahol azelőtt földet értem, a társam viszont odamászott. Most láttam, hogy vérzik: bal vállába fúródott a lövedék. Nagy nehézségek árán felálltam, és lőttem. Az utolsó ember elterült. Lucy intett, hogy menjek vele a boltba, de csak sérült bokámra mutattam, és fájdalmasan grimaszoltam. A lány néhány szót mondott Sergeinek, aki felkapott engem, és berakott a kocsi hátsó ülésére, majd az anyósülésre ültette a negyedik embert. Ő maga a sofőrülésre ült, és várt. lucy érkezett meg, kezében egy aktatáska, majd beült mellém.
 - Mi ez? - mutattam a táskára.
 - Gyémántok. - válaszolta mosoly nélkül - Hívd kérlek Shwartzot. Kérdezd meg, hogy mit csináljunk velük.
A párbeszéd rövid volt. Fáradtan letettem a mobilt, és odafordultam barátaimhoz.
 - Mr. Shwartz azt szeretné, hogy vigyük el a gyémántokat az erődbe. Megtesszük?
 - Meg hát! - kiáltotta feltüzelten Sergei. Nem volt időnk lelkesedni: Négy Futo, és legalább ugyanennyi motor csapódott be mellénk, rajtuk dühös albánokkal.
 - indulj! - ordítottuk mindannyian, és kezdtünk el vadul lőni. A gyémántok szállítása megkezdődött... (Folytatás a Shwartz megbízásai 3. részben)

 A rádiótelefon, bár még gyakori volt, egyre veszített a jelentőségéből. Mostanra már kifejezetten ritkává vált az ilyen kommunikációs eszköz használata, kiszorította őket a mobiltelefon. én ugyan még nem váltottam át, de azért már éreztem hiányát. Amikor megcsörrent a rádiótelefon, mégis úgy éreztem, hogy jól elvagyok ezzel is.
 Meyer Shwartz volt, egy roppant egyszerű kéréssel.
 - Mr. Glebov, jó, hogy hallok Ön felől. Tud segíteni?
 - Miben, Mr. ööö... - zavartan elhallgattam, mert egyáltalán nem ismertem fel az egyszer hallott hangot.
 - Shwartz, Meyer Shawrtz. - segített ki zavaromból a másik színtelen hangon.
 - Persze, hogy is felejthettem el! Miben segíthetek, Mr. Shwartz?
 - Tudja elkövettem egy olyan hibát, ami szerintem is hiba, és egy olyat, ami csak mások szerint az. Arról beszélek, - kezdte magyarázni tartós hallgatásomtól kissé zavartan - hogy kikezdtem a rossz emberrel. Sajnos az Ancellotti-család egy kicsivel erősebb, mint ahogy gondoltam. Most bajban vagyunk!
 - Mármint kik? Mi? - kérdeztem én is meglepetten. Én hogy kerülök ide?! Nem értettem, hogy hogy jön ahhoz, hogy engem belerángasson, és ezt ki is mondtam volna, de nem volt időm.
 - Megtisztelő, hogy így akar segíteni, Mr. Glebov. De elsősorban a bandámra gondoltam. Mi fegyverkereskedelemmel foglalkozunk, ahogy remélem emlékszik. - bólintottam, bár ő ezt nem láthatta, eközben ő tovább mondta - A másik hiba, ami az ellenségeim szerint maradandó, de nem feloldhatatlan az, hogy még élek. De én szeretnék is élni.
 - Ez jól hangzik, én miben segíthetek? - kérdeztem a vállam és fejem közé ékelve a telefont, miközben asztalomra pakoltam az összes fegyverem: A kést, a pisztoly és a gépkarabélyt. mindegyik töltve vagy épp élezve, harcra kész állapotban volt.
 - El kell engem szállítani, de nem biztos, hogy embereim képesek lesznek rá. Az erődítmény, ami előkészítve és teljesen bebiztosítva áll messze van, idő pedig kevés. Kérem, hogy jöjjön a Galvestone Av. -re, és segítsen.
 - Milyen szerepem lesz?
 - Fegyveres, és ha lehet sofőr. De ez nem biztos. Tudja, hogy nekem is akadnak jó embereim azért...
 - Ebben biztos vagyok. Milyen lesz a konvoj? - már csak a specialista szólt belőlem. Egy rosszul felszerelt csapattal el sem indultam volna.
 - Három kocsi. Az elsőben négy keményen felfegyverzett ember ül, az utolsóban szintén. A középső kocsi, ami engem szállít három jól felfegyverzett embert is hoz velem együtt. A sofőrök is kaptak ugyanis fegyvert. A maga feladata az lenne, hogy a testőrömmel együtt egy kisebb kocsiban köröz körülöttünk. Olyan hat-hét méter távolságban kellene lennie tőlünk. Maguk mellett nem lenne több ember. Megfelel a felállás? - aggodalom érződött a hangjából.
 - Persze! De lenne egy kérdésem, mielőtt indulnék. - talányos hangom még engem is meglepett.
 - Tegye hát fel! - biztatott a megbízóm.
 - Miért mellettem ül majd a testőre?! - lecsaptam a kagylót.

 Nem túloztak, amikor azt mondták, hogy nagyon felkészülnek. Három fekete négyajtós Admiral, és egy apró, kék Sultan RS volt az egész repertoár, emellett tizenhárom marcona, öltönyös férfi mindenféle fegyverekkel, egy ijedt, de még így is felséges gazdag, én és egy mosolygós, fiatal lány. Gyönyörű volt, és amikor először megláttam, azt hittem, hogy valami egyszerű asszisztens. Odasétáltam, és megérdeklődtem, hogy hol találom a társamat, a testőrt. Rámragyogott fehér fogsorának teljes mosolyával, és csintalan hangon megjegyezte:
 - Előtted, ha nem látnád.
 - Te?! - ilyen bamba képet életemben nem vághattam még.
 - Igen. - mosolygott - Talán baj? Vagy ennyire soviniszta vagy, hogy nem tudod feltételezni egy nőről, hogy jó testőr lehet?
 - Azt hiszem, hogy nem vagyok az. Szóval te leszel a testőr... Sör vagy bor?
 - Bor, mert utálok vezetni. - vigyorgott már nagyon nyíltan. A sör vagy bor kérdése ennyit jelentett: Bor, ha a vezető mellett ülsz és lősz, míg sör, ha vezetsz, és úgy próbálsz lőni. Nekem maradt a sör, és ki is ittam az akció során az utolsó cseppig.
A kocsik elindultak, tehát mi is bepattantunk a kis sportkocsiba, és felkészültünk. Én kiraktam magam elé a teletöltött pisztolyomat, a lány pedig egy egész fegyverarzenált: Volt ott egy Glock17, egy régi Colt45 revolver, egy gránát, és egy pár darab dobókés.
 - Azokat tedd el. - szóltam, miközben az útra koncentráltam. Az utolsó tétel tényleg fölösleges volt - Egy üldözésben autók ellen nem veszed hasznukat.
 - Kedves, hogy ezt mondod. - mosolygott rám megint - Bár kissé naiv.
 - Naiv? - kiáltottam felháborodottan.
 - Az, hát. - válaszolta nevetve - Szerinted hogyan küzdenek meg velünk? Három páncélozott, fegyveresekkel teli kocsi. Autókkal fognak üldözni Algonquinből Alderny gyárépületébe? Nem lenne az egy kicsit sok?
 - Jó, lehet, hogy igazad van. De naiv... - morogtam sértődötten.
 - Vlad, kedves, hogy ilyen morgós vagy! - kacagta felszabadultan. Mint később kiderült, nem volt mindig vicces hangulatban, de stratégiának tartotta, ezért nevetett. Akit lebecsülnek, azt nem fogják olyan komolyan venni, tehát könnyebben fog győzedelmeskedni. - Természetesen állóháborúval számolnak. Minimum útlezárásra tippelek, beterelnek minket valahova, vagy kreálnak egy balesetet: A lényeg, hogy megálljunk. Ha állunk, akkor lecsapnak ránk. Ekkor mi berobbanunk közéjük, lövünk, felvesszük a főnököt és elhúzunk a védett helyre.
 - Jól hangzik. Akkor csináljuk?
 - Persze. Együtt a pokol tüzén át.
Mosolygott. Ez a mosoly kísért utamon tovább.

 Lövések koppantak az aszfalton, és a kocsik szép festése, illetve lakkozása is megsínylette a golyókat. Az útlezárás egyszerű volt, de ügyes: Egy kisteherautó kipördült, és nekivágódott a járda mellett álló konténereknek, amik a jármű roncsával együtt elzárták az utat. Néhány lángoló benzintócsa is fűszerezte még az ördögi képet.
 - Ez lenne a pokol tüze? - néztem a lányra. Az út során beszélgetni is volt időnk, már nagyjából ismertük egymás életét. Lucy volt a neve, egész családja katona volt, két bátyja szinte elevenen megnyúzta gyengesége miatt. Amikor belőle is katona lett minden megváltozott. Hadnagyi rangig ért el, és amikor leszerelt beállt Meyer Shwartz személyes testőrének. nem bánta meg sem ő, sem megbízója.
 - Á, pokol tüzét inkább egy csomó gránáthoz tudnám hasonlítani. Némi terroristával, akik tüzet okádnak a fegyvereikből.
 - Nem tudtam, hogy szeretsz irodalmiaskodni. - a mondat tényleg szép volt, valahogy mégsem illet ide. A lányt figyeltem, amint feszülten néz ki az autóból. Én is odakaptam a fejem az érdekes és filmszerű jelenetre: ketten a jókora öltönyös pasasok közül bekémleltek a mellékutcába. Csak egy sikátor volt, az utca elnevezést sem érdemelte volna meg, de tökéletes átkelőhely volt a párhuzamos utcára. Hirtelen lövések dördültek. Az ellenfél nem egészen úgy támadott, mint gondoltam, vagy ahogy Lucy felfestette: Nem várta meg, hogy bemenjünk a kis sikátorba, előtte támadott.
 - Értem! - kiáltottam fel hirtelen - Be akarnak terelni minket a sikátorba, hogy ott ejtsenek csapdába.
 - Nem kapnak meg minket ilyen könnyen. - válaszolt Lucy, kimászott félig az ablakon, és a pisztolyokkal elkezdett tüzelni. A csapat kimászott a kocsikból, és szintén harcolni kezdett - Vlad, gázt!
Gyorsan suhantunk oda a középső kocsi mellé. Lucy kecsesen kiugrott, megragadta a rémült főnökét, belökte mellém a kocsiba, majd ő is bepasszírozódott.
 - Nyugalom, Mr. Shwartz. - szóltam békésen - Mindjárt megmenekül. Lucy, kész vagy?
 - Annak születtem. - vigyorgott ránk.
Gázt adtam, és a kocsi megugrott. A többi nem fontos. Mind a ketten tüzeltünk, leráztuk azt a három kocsit, ami megpróbált leszerelni minket, és még két motorost is sikerült leszednünk. Az erődben megkaptam azt, ami járt, és aminek nagyon örültem. Az összes pénzt, amit reméltem ettől a feladattól. És ezen felül még valamit, aminek még ennél is jobban örültem: Lucy telefonszámát. Sikerült!

 Vladimir Glebov bejegyzése:
 Ma, azaz 1997. augusztus második napján megtaláltam egy régi, barna könyvecskét. Ijedten tapasztaltam, hogy néhány jegyzettel, amit Sergei barátom írt bele szinte teljes képet alkot tíz évvel ezelőtti tevékenységemről. ha a napló a rendőrök kezébe kerülne, hát mind én, mind a benne szereplők életük végéig a börtönben rohadnának.
 De jó látni a régi idők emlékét, ha másért nem is, hát azért, mert akkor igazán jó volt bűnözni, ahogy az utóbbi tíz év során összesen ha hat-hét megbízást kaptam a régi emberektől. Hogy miért írom ezt le?
 Egyszerű a válasz: Folytatom a naplóírást, mégpedig nem másért, csak azért, mert ma végre ismét kaptam egy megbízást, nem mástól, mint Meyer Shwartz -tól.
Talán emlékszik rá mindenki, talán nem, azoktól, akik mégis, bocsánatot kérek, hogy felidézem a régi emlékeket: A kétes értékű, nagy mennyiségű fegyver eladásánál találkoztam én, és testvérem, Boris a zsidó származású fegyverkereskedővel, aki végre megvette tőlünk a fegyvereket, annyi kétségbeesett és sikertelen kísérlet után. Akkor figyelmeztetett, hogy ha szüksége lesz egy jó fegyverre, akkor felhív. érdekesnek tűnhet sok ember számára, hogy tíz év után hívott fel, de én nem csodálkozom: A kisebb, kevésbé híres emberek kihullanak az ember memóriájából, és a legjobbak eltűnése után kerülnek újra elő. Bár jómagam nem vagyok sem kicsi, sem könnyen elhanyagolható harcos, azért amellett a sok harcos mellett, akiket Meyer elő tudott állítani, nem csodálkozom, hogy csak most jutott el hozzám. De most nagy bajban volt, és ez sütött a hangjából.
Erről majd a következő bejegyzésemnél, el akarom még mondani, hogy mit csináltam addig, amíg nem hívott fel ez az ember, hogy visszarángasson a harcmezőre.
Főleg Mikhail és Dimitri kisebb megbízásait vállaltam el, ezekből azonban egyre kevesebb lett, ahogy a banda nőtt és erősödött. Ezután mind Sergei, mind jómagam megpróbáltuk a lehető legerősebbé kiéípteni a saját kis birodalmainkat, és segítettünk egymásnak. nem kevés munkával segítettem Dolohov barátomnak, hogy megcsinálja a maga bandáját, ami a város leghíresebb és legnagyobb zsoldosbandájává alakult. Éltem hát az életemet, egy kicsi drogkereskedelmet is bevettem az üzleteim közé, és a Comrades Bart felvirágoztatásának szenteltem időmet.
Megérdemelt nyugalom volt, de unatkoztam. Így mégis belevetettem magam az események sűrűjébe, a hívás által. És érdekes módon, mintha egy buborék pattant volna szét, amint megkaptam a pénzt az akcióért rögtön jöttek a különböző megbízók, hogy segítsek nekik. Újabb érdekes szakasz következik az életemben, és ez talán még jobban előrevetíti nagyhatalmi sorsomat, mint eddig bármi!

 Kiöltöztem, szép és elegáns ruhába, úgy, ahogy Dimitri mondta, hogy öltözzek. A szürke garbó mellé jött a kék sportzakó, a barna nadrág, és barna bőrcipő. Gondosan eligazítottam a frizurámat is, számítva arra, hogy valami fontos társasági esemény lesz, mint amikor előléptettek területi vezetővé, és tiszteletbeli taggá. Bár területi vezető voltam, hivatalosan nem volt területem, csak egy listám azokról a boltokról, ahol tevékenykedhettem. Ez nem volt valami sok, hiszen nem lehettem rangos a ranghoz járó terület nélkül. Ezt a nézetemet egyszer ki is fejtettem Mikhailnak, aki helyeselt, és csak azt válaszolta, hogy változni fognak a dolgok. Hamarosan meg is tudtam, hogy hogyan változnak meg, pontosan azon a szép napon, amiről most írok. bajszomat is elfésültem, és megnyírtam, hogy jól nézzen ki, majd felhívtam Sergeit, hogy ő indulhatunk-e.
 - Hát persze, Vlad! Ki nem hagynám.
 - Tudod, hogy mi lesz?
 - Nem, de jól hangzott. Gondolom te is kiöltöztél. - a célzás meglepett, de elvigyorodtam, bár ő ezt nem láthatta, és visszavágtam.
 - Nálam nem lesz olyan feltűnő, mint nálad, mert te nem öltözködsz jól!
 - Há-há, tus! - nevetett ő is hangosan, ahogy én is - Tíz perc múlva ott leszek nálad, vársz, igaz?
 - Persze! - feleltem mosolyogva, és letettem a telefont. A rádiótelefon csodája volt, hogy vezeték nélkül is működött, ezért én kettőt is beszereztem ugyanarra a telefonszámra, az egyik a kocsimban, a másik pedig a lakásomban várt.
 Sergei tartotta a szavát, és meg is érkezett, pontosan kilenc perc alatt. A megjegyzésemre, hogy sietett, nehogy elkéssen, csak vigyorgott, majd elindultunk. A Perestroika előtt már állt néhány különböző kocsi, de egyik sem a drága limuzinok közül való volt, ezért Sergei újított Sabre járműve nem tűnt ki a tömegből. kiszálltunk, és amint átestünk a kötelező ellenőrzésen, rögtön be is léptünk.
 Az épület belseje hasonlóan volt feldíszítve, mint az előléptetésünkkor, de most valahogy mégis fenségesebbnek tűnt. Az asztalokon szép terítők, mindenfelé lufik és szalagok, kissé talán gyerekes, de vicces és megadta a hely sajátosan felemelő hangulatát. A teremben két nagyobb asztal állt, a színpadon pedig egy valamivel kisebb, emellett csupán nyolc szék volt. A hátsó emelvényen a kör alakú asztalokat úgy rendezték, hogy teljesen a korlát mellett álljanak, és mögéjük állították fel a székeket. Bár a vendégek közül még nem jött meg mindenki, a helyiség máris alkoholtól és az emberek kigőzölgésétől volt terhes. Elégedetten léptünk a pulthoz, és néhány pohárnyi szíverősítő után Mikhail felkutatására indultunk.
A saját szobájában volt, kifogástalan, szürke öltönyben, szürke nyakkendővel, mellette Dimitri, talpig feketében. Mind a kettejükről sütött az ünnepélyesség, és barátságosan üdvözöltek minket, majd szóltak, hogy várjunk az emelvényen az asztal mellett addig, amíg megjönnek. Le is ültünk az asztal mellé, a főhely bal oldalán levő szék mellé, és annak szomszédjára. Szépen lassan megérkeztek a többiek is, Kenny Petrovic mellettem foglalt helyet, Lenny Petrovic, Kenny fia pedig Sergei mellett. Dimitri ült Mikhail jobb oldalára, a többi meghívott pedig valahogy elrendeződött. megjöttek a többi asztalhoz is a vendégek, és az egész termet betöltötte a zsongásuk, egészen addig, amíg Mikhail nem jelzett egy apró csengővel. A teremben mintha elvágták volna a hangzavart, mindenki feszülten figyelt.
 - Mint tudjátok, Mikhail Faustin vagyok, a Bratva feje!  -bezsebelte a tapsot, majd folytatta - Azért vagyunk itt, hogy elintézzük azt, amit el kell. Ez volt a beszédem. - nézett körbe tettetett zavarral, mire nevetéssel vegyes, erős taps csapott fel.
 - Akit szólítok, lépjen elő, és megkapja a jutalmát. - kezdte Dimitri is - Először a területi vezetők jönnek, aztán majd szépen sorban a kiemelt tagok, végül a... - amikor szólítottak, felálltam, és odasétáltam Mikhail elé, meghajoltam, és ő elmondta, hogy mit kapok, és néhányat a nagy tetteim közül.
 - Vladimir Glebov amióta itt van mindig teljesítette a feladatát, és megbízható harcos volt! A mi jobb sorsunk lebeg a szeme előtt! A területi vezetője ezentúl Hove Beach "West Side" részének. Tapsoljuk meg!
Hatalmas taps járt ki nekem is, ahogy pedig kezet fogtam a két főnökömmel csak még nagyobb lett az ordítás. Sergei is hasonló éljenzést kapott, majd jóval szegényesebb köszöntést kapott a meghívott Petrovic família.
Úgy fél óra múlva fenn álldogáltam a Perestroika tetején, és azon gondolkoztam, hogy mit ynertem, vagy veszítettem azzal, hogy beálltam a maffiához. Mikhail, Sergei, Dimitri, én, mindannyian üvegnyi vodkával, valami harapnivalóval álltunk fenn, és néztük a naplementét.
 - Ma Hove Beach, - kezdte Mikhail - holnap a világ! Mienk lesz a világ, ha győzzük kivárni, hogy az ölünkbe hulljon.
Egyetértettem vele, és ennek jeleként égnek emelve üvegemet, kiittam. A világ szinte a zsebemben lapult.

VÉGE AZ ELSŐ ÉVADNAK!

 - Hé, Vlad! - köszönt rám valaki, és lehuppant mellém. A Perestroikában ültem, és éppen egy éneklős-táncolós darabot néztem, miközben a területi vezetőknek kijáró, drága vodkát ittam. Előttem feküdt az ebédem is, néhány panírba forgatott hal, és sült krumpli, amit egy utcai árusnál vettem. A papírzacskó, és a kis papírtálca, amihez adták, még mindig ott feküdt előttem, én pedig tollal firkálgattam rá, egészen addig, amíg az illető rám nem köszönt. Révetegen néztem rá, egészen addig, amíg fel nem ismertem. Dimitri volt, és mikor a gondolat eljutott az agyamig halkan elrebegtem egy üdvözlést.
 - Vlad, nem gondolod, hogy túl sok Laxit szívsz? - kérdezte aggodalmasan. Benyúlt zakója alá, és kivett egy fehér műanyaghengert, majd odaintette a pincért, és kért tőle egy pohár vodkát, meg egy nagy pohár vizet - Vegyél be ezekből párat, és elmúlik a hatása! - nyomta a kezembe a vizet és a két fehér kis korongot, amit a hengerből vett ki.
 - Miért jó ha elmúlik a hatása? - kérdeztem kissé ködösen - Pont az a jó benne, hogy jobban érzem tőle magam. nem drog, hanem gyógyszer ez is.
 - Igen, a vodka is gyógyszer, ha sokat iszol belőle mégis méreg lesz! - sziszegte Dimitri és felhajtotta a pohárnyi orvosságot, vagy mérget; az ő meghatározásától függött, hogy melyik volt az.
 - Mr. Rascalov - kezdtem, amint kissé kitisztult a fejem. Az orvosság hatott, akármi volt is - én nem vagyok drogos, csak nincs más munkám, minthogy néha körbejárom a Perestroikát vagy a Comrades Bart, és meghalok az unalomtól.
 - Lehet, hogy így van, de erre is van orvosság! - mondta megnyugtatóan Dimitri.
 - Ha azt mondja, hogy a drog az, akkor minek kellett meginnom ezt a szart?!
 - Nem a drog az orvosság! A munka. és hála nekem, most kapsz egy kis munkát, és ezután talán kapsz több munkát is! Mit szólsz ehhez?
 - Úgy hangzik, mint egy lehetőség. Hallgatom. - dőltem előre érdeklődve. A fejem teljesen kitisztult végre, most, hogy megint lett életcélom. Csak egy kis lövöldözés, és erőszak kellett akkor még nekem, mert fiatal voltam és szívós. Ma már elég az, ha megkeresem a pénzemet, és jól érzem magam, nem kell hozzá más sem.
 - A TRIAD főleg Bohan területén tevékenykedik, de hála a maffia aberráltságának hamarosan megpróbál átjönni ide is. Ezt viszont nem hagyhatjuk nekik! Bohanben egyenlőre a drogokból élnek, és át akarnak vinni Dukesba néhány kilónyit ebből az anyagból. Ha sikerül itt eladniuk a drogot, akkor elég pénzük lesz ahhoz, hogy átjöjjenek. Ha ez megtörténik, akkor a Bratva és a TRIAD háborújában nem biztos, hogy mi leszünk a győztesek.
 - Ha jól érzékelem, akkor a terv a következő, Mr. Rascalov: - kezdtem belemelegedni a helyzetbe, mert átéreztem a fontosságát, és vártam az akciót - Odamegyünk, leszedjük a kínai gengsztereket, aztán felmarkoljuk a drogot, és elmenekülünk. Igaz?
 - Nagyjából! A probléma az, hogy esetleg összetűzésbe kerülünk a felvásárló féllel. A Pavano-család ugyanis szintén itt akarja megvetni a lábát és rögtön továbbpasszolná a Családok közé a drogot, hogy beengedjék Dukesba, és bevegyék a Családok közé. Szóval egy csapat kínai és egy csapat olasz is ellenünk van.
 - Kik jönnek rajtam kívül? - fontos volt a jó csapat, és nekem volt is néhány tippem.
 - Mikhail ragaszkodik hozzá, hogy ő is ott legyen, és Sergei is. Engem viszont nem enged oda, mert ha ő meghal, akkor én leszek a vezető. Tehát ti hárman, és két ember lesztek ott. Fegyverek a helyszínen lesznek. És Vlad...
 - Igen, Mr. Rascalov?
 - Vigyázz Mikhailra!

 - Uraim, készen állnuk?! - csapta össze kezeit Mikhail. Golyóálló-mellény, egy régi rohamsisak, alkar és könyökvédők voltak rajta, amolyan vadásszemüveggel. Kezében AK-47 gépkarabély volt, ami elég jónak számított a másik két banda felszereléséhez képest is. Az emberek mindig jobban kedvelték a maroklőfegyvereket, mint a nagy és nehezebben elrejthető puskákat, így azzal kellett szembesülnünk, hogy öt AK gépkarabéllyal szemben csupán nyolc-tíz pisztolyos ember áll. még így is mi voltunk előnyben, és nem csak egy szempontból: Egy régi épület kellős közepén álltak, mi pedig a szomszéd épület első emeletén, ahonnan tökéletesen lehetett lőni. A probléma az volt, hogy ha lövünk, akkor gyorsnak kell lenni: Valószínűleg nekik is voltak embereik kívül, és vésztartalékaik, de ha szerencsénk van, akkor azt fogják hinni, hogy egymást támadták meg.
 - Mindenki kész, Mr. Faustin! - foglaltam össze a többiek morgását a kérdésre. Az emberek szemükhöz emelték a gépkarabélyokat, és várták, hogy Mikhail lőjön. A terv úgy nézett ki, hogy Mikhail lő először, akkor mindenki elkezdi lőni a túlélőket, majd amikor ezek meghaltak, én és Sergei felkapjuk a táskát és a pénzt, amiért odafutunk, miközben a többiek fedeznek minket, ha valaki ránk akarna lőni. A terv jó volt, bár kissé egyszerű, és sikeres is volt. Mikhail lőtt először, mire mindenki elkezdett tüzelni a lenti emberekre. Azok rémülten vetették be magukat a szegényes fedezékek mögé. Egy régi épület volt, mindenfelé deszkák, gerendák, acélrudak, betontömbök, zsákok és ládák álltak, de általában egy sem volt elég nagy egy embernek, szóval könnyű dolgunk volt. Mégsem adták fel, megpróbáltak célozni, és lelőni minket, és nem is egy alkalommal kopogtak körülöttünk a golyók, vakolatot és téglaport verve le a falakról.
 - Vlad, most! - kiáltotta Sergei. Lerohantunk a lépcsőn, és kirúgtuk az ajtót. pontosabban Sergei rúgta ki egyetlen mozdulattal a nehéz faajtót, a vasalt kerettel együtt, én pedig tűzzel árasztottam el az udvart. nem mintha sok értelme lett volna, már mindenki halott volt. Odafutottunk a hordók közé, és megnéztük az embereket, hogy biztos meghaltak-e, vagy sem. Halottak voltak. Sergei felkapta a két táskát amik a drogot tartalmazták, én pedig a harmadikat, amiben a pénz volt. Pont befutott Mikhail és a másik két ember.
 - Nagyon szép roham volt, fiúk! - kezdte vigyorogva a főnökünk - De nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen amerikai-futballmeccset is megnyertetek volna vele!
Lövés dörrent, és az egyik ember a lábához kapott, majd elesett. Az ajtóban néhány inget, mellényt viselő férfi állt, és pisztolyokkal lőtt. Mi négyen visszalőttünk a felsőbbrendű tűzerőnkkel, és ez meg is tette a hatását: Az a három, aki nem tudott időben kijutni az ajtón meghalt, a többiek pedig hegyén-hátán menekültek. Mis is elkezdtünk a bejárat felé futni, és sikerrel ki is értünk, és rögtön tűzzel árasztottuk el azt a kocsit, ami a mienk mellett parkolt, és a maffiózók bújtak meg mögötte. Nem élték túl a csapást.
 - Be a kocsiba! Gyorsan! - sürgetett minket a negyedik ember, akinek a barátját ott bent lőtték meg. Hallottam a lövést, amit leadott, miután kiértünk. Inkább lett öngyilkos, minthogy a bosszúszomjas ellenség kezébe kerüljön. Ez a fickó sem tűnt valami erős egyéniségnek, épp ezért akart menekülni, vagy pedig a barátja miatt érzett bánatért nem volt jelenleg erősnek mondható... Nem tudtam a választ, de gyorsan beszálltam az anyósülésre, Sergei a sofőrülésre, Mikhail és a negyedik tag pedig hátra, lövésre készen tartva a gépkarabélyokat. Jól is jött.
 Négy perce szeltük az aszfaltot, amikor két szürke Villard csapódott be mellénk. Mindegyikben kínaiak ültek, még a gyorsulás mellett is megismertem a pofájukról őket. Mindegyik szerepelt azokban a nyilvántartásokban, amiket a rendőrség tett közzé a hírekben. Egy csapat kemény és edzett zsoldos állt szemben velünk, és ők kezdték a harcot: közelebb jött az egyik, és hátulról nekünk jött, míg a másikból kézifegyverekkel kezdtek el tüzelni ránk. én inkább azt vettem célba, amelyik lövöldözött, a másikat pedig reméltem, hogy valahogy elintézik a többiek. Mikhail is a lövöldözősre célzott, a negyedik emberünk viszont meghalt: Egyenesen a homlokába fúródott a golyó. Kettőnk összesített sorozatai megtették a hatásukat. A kocsi motorját legalább nyolc lövedék találta el, és berobbant, az utasokkal együtt.
Eközben Sergei a saját harcát vívta a másik kocsival, amiben csak ketten ültek, a harmadik halott volt, Sergei lőtte ki valahogyan vezetés közben egy pisztollyal. De a másik kettőnél is volt pisztoly, és lőttek is vele. A kocsit több találat is érte, de egyenlőre nem okozott bajt. Viszont olyan szögből jött, hogy én nem tudtam lőni, Mikhail gépkarabélya pedig kifogyott, halott társunké meg kiesett az ablakon. odanyomtam a kezébe az én fegyveremet, én pedig átváltottam kiegészítő fegyveremre, a pisztolyra. Ne voltam olyan jó lövész, de meg tudom különböztetni a fegyverek két végét, ezért aztán lőttem elég sokat. Mikhail kidobta az ablakon az üres gépkarabélyomat, én pedig még mindig nem voltam abban a helyzetben, hogy lőjek. Sergei hirtelen fékezett, és én keményen lefejeltem a műanyag szélvédőt. Kissé vérzett is a fejem, de láttam, ahogy a másik kocsi elhúz mellettünk. Egyenesen be a még el nem készült Algonquin-Dukes híd két vége közötti lyukba. Robbanás adta tudtunkra, hogy a kocsi végleg megérkezett az alsóbb útszakaszra, ráadásul orral előre. Innentől békésen mentünk haladtunk visszafelé, ahol Mikhail megköszönte a munkánkat, és egy kisebb összeggel honorálta a tevékenységünket.
 Elégedetten tértem vissza a lakásomba, és többet ki nem ejtettem a számon, hogy unalom. Úgy két percig.
 - Vlad, köszönöm, hogy megtetted nekem! - szólt Dimitri hangja a mobilba.
 - Semmiség, Mr. Rascalov! Végre vége az unalomnak.
 - Nem olyan biztos az, de valószínű, hogy igazad van. - hangja sejtelmesen csengett - Gyere el holnap a Perestroikába, és meglátjuk, hogy mi lesz.
 - Igenis, Mr. Rascalov, ott leszek!
 - Öltözz ki rendesen. - búcsúzott el, majd bontotta a vonalat.