Vladimir Glebov Naplója

 Korán reggel az ember általában nem szokott sorsfordító, vagy világfelszabadító dolgokon gondolkodni. Én sem tettem, egyrészt mert ha nem is egy átlagos, de csak egy csöpp voltam az emberek tengerében. Ködös agyamban még mindig a tegnapi randi képei villogtak. Lucy arca, sötét szeme, mosolya, ritka komolysága, a beszélgetésünk... Minden, ami hozzá kötődött. Hirtelen felültem az ágyban. Megcsördült a telefonom, ami azért volt furcsa, mert egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy ezen kaptam volna megbízást, csak erre az egyre. Talán mert már akkor is hülyeségnek számított a kevéssé, de azért bizonyosan lenyomozható hálózat. Álmosan, és félig boldogan felvettem a telefonkagylót, amiből munkaadóm undorítóan éber hangja tört elő.
 - Jó reggelt, Mr. Glebov! Készen áll egy kis munkára? - udvarias, szinte költői kérdés volt. Shwartz természetesen elfogadta volna a nemleges választ is, de igencsak megbántódott volna. Így hát félig-meddig kényszerítve, félig kíváncsiságomtól húzva válaszoltam.
 - Persze, Mr. Shwartz. Miben lehetek szolgálatára? - később ugyan már nem, de ebben az időben még az volt az elvem, hogy egy kis udvariasság soha nem ártott még senkinek sem.
 - Tudja, nekem nagyon fontos a tudásom, és ennél fogva a tudás eszközeinek a számának növelése. A könyvekről beszélek, mint bizonyára rájött. - tartott szünetet.
 - Sajnos most nem tudok semmit sem kölcsönadni. - dörmögtem bele a telefonba, elnyomva egy ásítást.
 - Félreért. Nekem egy szállítmány könyvre lenne szükségem, amit Vernon Moller kapna meg. Önnek csak annyi a dolga, hogy kirángatja a sofőrt és a kísérőt a kocsiból, megveri őket, majd elhozza nekem a könyveket.
 - És hova? Az erődbe? - mintha a legtermészetesebb dologról beszéltünk volna, egy horgászásról, vagy az esti meccsről.
 - Nem. - hangján hallottam, hogy megborzong, ahogy elnyújtotta az "e" hangot - Vissza nem térek abba a kísértetjárta rémtanyába. Életem legrosszabb három napját töltöttem ott, de végül megoldottuk a problémát. Ellenfelemet Lucy kiiktatta, és mind a vérdíj, mind emberei eltűntek a színről. Új ember lettem! - itt a hang nagyon is vidám színezetet kapott.
 - Hát ez nagyszerű. - még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy hajnalok hajnalán felébresztett. De a munka mindig jól jött, és most, a pangás időszakát megélve különösen - Akkor ad mellém valami társat, vagy menjek egyedül, és szerezzek magamnak?
 - Ezen valójában nem gondolkoztam. Sajnálom. - hangjából tényleg sütött a bűntudat - Ezen nem gondolkoztam, mint már mondtam. De van egy barátom, ő talán tud segíteni. A neve Norton Vengeance, és...
 - Norton? - lepődtem meg. Ez  név ismerősnek hangzott.
 - Tán ismeri? Lehet ilyen szerencsénk? - örvendezett megbízóm.
 - Igen! Elég jó ismerősöm, és már harcoltam is az oldalán! Fegyverre lesz szükségünk?
 - Nem hiszem. Ez a feladat egyszerűbb nem is lehetne! Semmi rendőrség, semmi fegyver, csak megverni a két férfit, és a szállítmányt elhozni nekem. Akkor - tért át a számára kínosabb részre - talán megbeszélhetnénk az árait?
 - A szokásos tarifa, semmi extra. Sőt, Önnek akár ezerötszáz dollárért és néhány ingyen sörért hajlandó vagyok megcsinálni.
 - Köszönöm, Mr. Glebov. Norton hamarosan elmegy Önért.

 - Helló, Vlad! - köszönt rám a félszemű vigyorogva, kesztyűs öklét felém tartva. Vettem a lapot, és lepacsiztam vele, majd be is szálltunk a kocsimba.
 - Gyalog jöttél? - fordultam hozzá érdeklődve, mert nem láttam az ő kocsiját.
 - Ja, Shwartz háza előtt vár a kocsim. Szép idő van, sétáltam egészen idáig, és oda is sétálni fogunk. - válaszolta egyszerűen. Kinéztem az ablakon, és amit ő szép időnek nevezett, azt én New Hampshire őszi időjárásnak láttam. Eső, köd, pára, és hűvös. És metsző, gyors szél.
 - Akkor miért ültünk be a kocsiba? - értetlenkedtem, hogy tovább maradhassak a meleg autóban.
 - Nehogy kihallgassanak. Indulás. - öklözött bele enyhén a vállamba, és már ki is szállt. kelletlenül követtem, amint frissen, ruganyos léptekkel elindult. Elég hamar becsatlakoztam mellé, és zsberetett kézzel, mogorván bandukoltam mellette.
 - Mi van, Vlad? Nem vagy jól? - jópofizott egy kicsit.
 - Csak ez a rohadt séta. Tudod, hogy mennyi kedvem van a hidegben sétálni? - morogtam. Kétszer rontották el ezen a reggelen a kedvemet, és nem volt kedvem beszélni sem már.
- Áh! - intett le engem a mérgest játszva - Mennyire jól fog esni ez a séta pár perc múlva neked.
Nem hittem neki, ám mégis igaza lett: Alig három perce sétáltunk csöndben, amikor azon vettem észre magam, hogy teljesen felébredek, feltöltődöm a hideg elleni energiával, és még csak nem is fáztam! Még azért teszteltem elmélete helytállóságát pár percig, majd amikor láttam, hogy tényleg használ, bocsánatot kértem, amiért kételkedtem benne.
 - Meg van bocsátva! - rándította meg a vállát, majd befordult jobbra, én pedig automatikusan követtem. Nem figyeltem eddig az utat, ezért most kicsit megilletődve néztem körül, mert hirtelenjében nem tudtam, hogy hol vagyunk. Az fix volt, hogy nem mentünk át Algonquinba, vagy Bohanbe, és inkább azt mondtam volna, hogy Brokerben vagyunk, mintsem Dukesban, de biztos nem voltam benne. Hangot is adtam kétségemnek helyzetünket illetőleg.
 - Mit is mondtál, hova megyünk? - próbálkoztam.
 - Csak ide. - mutatott rá egy kisteherautóra, amibe éppen két ládát próbált bepakolni a két görnyedező ipse. A raktár ajtaját, ahonnan a ládákat kihozták, már bezárták, de még nem sikerült a második ládát felerőszakolniuk a csomagtérbe. Ebből arra a keserű következményre jutottam, hogy a ládák dögnehezek.
 - Gyerünk, Vlad! - lökött meg társam - Törd meg a jeget.
 - És néhány fejet... - dünnyögtem én, mire halkan felnevetett. közelebb lépett az ajtót becsukó sofőrhöz, megfogta a vállát, és amikor az megfordult teljes erőből pofán vágta. Az utaskísérő megfordult a csattanásra - a sofőr feje csattant a csomagtér ajtaján - és elindult feléjük, a csatába indulók arckifejezésével, de nem jutott messzire. Elé raktam lábam, amin majdnem átesett. Gyorsan galléron ragadtam, és nekicsaptam a kocsi oldalának, majd egy gyors gyomorütés következett. Arrébb pördültem, ezzel kitérve két véletlenszerű, reflexes ütése elől, majd megfogtam a kezét, és magam felé rántottam, majd teljes erőből visszatoltam. A bal öklöm jóval pontatlanabb csapással eltalálta az orrnyergét, amitől egy pillanatra biztosan csillagokat látott. Nem állhattam le, ezért mögé léptem, hátracsavartam az egyik kezét, megfogtam a tarkóját, majd beletapostam térdhajlatába. Amikor kellő magasságban volt, beletérdeltem a hátsójába, és taszítottam a tarkóján. Ezzel a mozdulatsorral teljes erőből belelöktem az autóba, fejjel előre, de ez sem volt elég. Elkaptam a szabadon maradt karját, felrántottam, és ezzel együtt a hasába öklöztem. Ekkor még következett egy gyors fejelés, amivel szintén az orrát vettem célba, és amikor már a földön feküdt megrugdostam néhányszor.
 Eközben Norton hatalmas parasztlengőivel, és egy telitalpas hasba rúgással szédítette meg áldozatát, akinek ütni sem volt ideje. Ezután társam elkapta ellenfelének a fejét és a hátát, majd teljes erőből beleverte néhányszor a fickó kobakját a kocsiba. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, hagyta a férfit eltámolyogni. Rám nézett, elvigyorodott, és megszólalt:
 - Pattanj be a kocsiba, és vezess!
Beszálltam, ő pedig beült mellém, majd elégedetten sóhajtott. Feltekerte manuálisan az ablakot, majd megint rám nézett, szemében határtalan elégedettséggel. Félig humorosan, félig komolyan hozzáfűzte gondolataihoz:
 - Azért szar lenne, ha rossz szállítmányt loptunk volna el! - egy pillanatig lélegzetem is elkadat a képtelen lehetőség hallatán, majd torkom szakadtából elkezdtem röhögni.
 - Főleg, mivel akkor vajon kiket vertünk volna meg? - tettem hozzá nevetve, mire ő is oldalát fogva kacagni kezdett. Végül kissé komolyabb témát kezdtünk fontolgatni - Norton, ha valaha lesz valami problémád, engem felhívhatsz! Olcsón dolgozom, és annyira nem is rosszul.
 - Kösz a reklámot, Vlad! - mosolyodott el kissé gúnyosan - Kedves, de egyenlőre nincsenek problémáim.
 - Akkor valaki esetleg? - kérdeztem, mert sejtettem, hogy ennyi könyvvel Shwartz meglesz egy darabig megbízás nélkül. Bár a lelkem mélyén egy kicsit örültem is, hogy nincs munkám, mert akkor több időm lesz pihenni, és élni a nyugalmas életet. Bár azért a ok nyugalom megárt, ezt mindenki tudja...
 - Figyelj, Vlad, egyet tehetek! Beajánllak Mr. Klein barátom előtt, akit ismerhetsz már. Ő biztos tud adni valami kis megbízást neked, nem gondolod? Az ő kilincsét egymás kezének adják a megbízók, nála lesz munka, és kell majd neki kisegítő, sofőr, lövész, vagy miegyéb. Jó lesz az?
 - Köszönöm! Tökéletes lesz. - boldog voltam, hogy ilyen zsoldossal dolgozhatom együtt.
Ezután már csöndben ültünk az út végéig.

 Leszállítottuk a kívánt árut Meyer Shwartz észére, majd azon gondolkodtam, hogy lesz-e elég erőm hazagyalogolni a még erősebbé váló szélben, és a megeredt esőben. Ennél sokkal jobb volt a délelőtti időjárás, most viszont... Hát, ennél még a nagy éjszakai hóviharok is jobbak, amik eltorlaszolják reggelre az ajtódat. Szóval elég rossz idő volt a gyalogláshoz. Szerencsére nem voltam olyan veszélyben, mint előre gondoltam. Jött a félszemű angyalom, Norton, és felajánlotta, hogy elvisz a kocsijával haza. Örömmel elfogadtam a szíves ajánlatot, és be is szálltam a matt fekete PMP600 luxusautójába. Kényelmes, vörös bársonyülések voltak benne, nem az alapvető ülés. Enyhén szólva jobb volt ebben ülni, mint kint caplatni a viharban, amikor egyetlen taxi sem járt az emberhez közel. Végül barátom kirakott a ház előtt, és egy mondatot küldött felém:
 - Ha ráérsz, akkor valamikor összeülhetünk!
 - Óh, randira hívsz? - nevettem fel.
 - Bocs, nem vagy a zsánerem. - vigyorgott rám farkasmosolyával megint - Csak arra gondoltam, hogy két barát összeülhet sörözni. Hozhatod a barátnődet is.
 - Rendb... Te tudsz róla? - lepődtem meg, mivel senkinek sem mondtuk el Lucyvel.
 - Már igen. - nevetett arcomba, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott. Bágyadtan néztem utána, majd fölmentem a lakásomba, és az ágy szélén ülve tárcsáztam Lucyt.
 - Szia, kedves! - kezdtem bele, de el is akadtam.
 - Igen? - kérdezte egy pár másodpercnyi hallgatás után?
 - Holnap elmegyünk egy barátommal inni, nem jössz el velünk?
 - Tud rólunk? - a hangja meglepett volt.
 - Becsületszó, hogy nem én mondtam el! Kitalálta. Úgy gondoltam, hogy megérdemli, hogy megismerjen. - tettem hozzá magamban somolyogva. Lucy azért annyira nem volt fogékony a bókokkal, de a finoman elhelyezett rózsákat szerette.
 - Rendben, Vlad, de ha kellemetlenkedni kezd, kidobom az ablakon. - nevetett bele a kagylóba, majd letette.
Szerelmi életem így kezdődött el: bemutatta Nortonnak a barátnőmet. Ami ugyan hiba volt, bár nem Norton és nem is a mi hibánkból, hanem globálisan, de ezt hagyjuk egyenlőre.