Miután már megállapodtam a városban, ez volt a harmadik napon, megvettem az első mobilomat. Ez már az újítást jelképezte a szememben. Bár csak a nővérem, Mikhail, Dimitri és Sergei telefonja volt a jegyzékben, mégis úgy éreztem, hogy én vagyok a legjobb. mint ahogy így is volt. A nővérem nem velem élt, hanem valahol Bohan körül telepedett le.
 A telefonnal kapcsolatban az egyetlen fontos dolog az volt, hogy azon kaptam a megbízatásaimat Mikhailtól. Az első munka volt a legnehezebb, ekkor még nem tanultam bele. Mikhail fölhívott, hogy el kellene mennem az ekkor még csak épülő Firefly-island -i vidámparkhoz, és a már felépült hot-dog, popcorn és üdítős standokat megadóztatnom. Persze nem egyedül, Sergei eljött velem, ugyanis az itteni népek közül néhány elég kemény.
 A Marbella elég jól ment, pedig még régebbi típus volt, a mostanihoz képest legalábbis. Én nem vittem magammal fegyvert, de Sergeinél egy tompa vascső volt. Sikeresen megálltam a kocsival a park bejáratánál, és fel is gyalogoltunk. Már a harmadik boltnál jártunk a kis "utcákban", amikor nagy zajt hallottunk. Az a csoport volt az, akik az első napomon ránk támadtak, és ki volt egészítve a csoport az eladókkal, akiknek a kasszáját már kirámoltuk.
Bár fegyver nem volt náluk, ez a tömeg komoly veszélyt jelentett. Megkérdeztem Sergeitől, hogy mit csináljunk, de ő már mászott fel az egyik kis stand tetejére. Ezek a standok ugyanis nem ponyvával letakart pultok voltak, hanem rendes kis faházak, enyhén lejtős tetővel. A tető az utca belseje felé lejtett. Én is fellendültem, és sikerült is megfogóckodnom. Már kapaszkodtam is felfelé, amikor egy kő zúgott el a fejem mellett. Néhány kő még becsapódott, de egy sem talált. Sergei ezeket ordítva visszadobta, majd futásnak eredt, ekkor én már a tetőkön ugrálva futottam. Leugrottunk a másik oldalon. itt még csak kikövezve sem volt, a talaj hepehupás volt, néhány helyen kisebb bokrok, és az éjszakai eső után néhány gödör vízzel lett tele. Szomorúan tapasztaltam, hogy ez nem megfelelő hely az öltönyöknek. Ilyesmi járhatott Sergei fejében is, mert szomorúan nézte cipőjét, ami tiszta sár lett.
 Nem volt időnk gondolkodni, a dühös tömeg ordítozva mászott fel a standok tetejére. Mi el akartunk tűnni, de támadt egy ötletem. odaszóltam Sergeinek, hogy kövessen: átmásztunk a kis korláton, és ott álltunk a kocsi előtt. De nem a kocsiba szálltam be, hanem visszatértem a kis utcába. A standok üresen és nyitva álltak. Most aztán kezdődhetett minden: Sergei nyitotta ki a kasszákat, miközben én a vascsővel fedeztem: Csupán egy ember ugrott rám, de én hasba rúgtam, majd a vascsővel fejbe vágtam, mire elterült. Sergei szólt, hogy készen van, tehát visszarohantunk a kocsihoz. A dühös tömeg, nem tudni, hogy hogyan, de a nyomunkra jutott, és követett minket. Mikor a kocsiban menekültünk két robogóval jöttek utánunk, de Sergei pontos ütései a vascsővel az ablakból észre térítették őket.
 Mikhail megköszönte a segítséget, és adott húsz dollárt költőpénznek, illetve elengedett további harmincat a tartozásomból.
 Így végződött az első megbízásom. Élmény volt!